Viga Gyula: Hármas határon (Officina Musei 4. Miskolc, 1996)
A FELSŐ-BODROGKÖZ 18-20. SZÁZADI ÁLLATTARTÁSHOZ (Megjegyzések a Bodrogköz történeti ökológiájához)
kihajtás falvainkban általánosan a férfiak dolga volt: suhanc fiúktól idős férfiakig vettek részt benne. Változatosabb a kép a zöld gallynak a kihajtás utáni sorsát illetően. Ha a jószágot egészen a legelőig kísérték - ahol a legelő, vagy az először legeltetett terület közel volt akkor a gallyat ott dobták el. Volt, ahol leszúrták az udvaron a kerítés mellé, s amíg teljesen el nem száradt, addig minden reggel azzal terelték ki a jószágot a kapun (Örös). Szolnocskán az ólba dobták be a gallyat a kihajtás után, Radban viszont összeszedték a gallyakat, s a falu végén megégették: nem hozták vissza a faluba. A rontást elhárító és termékenységet biztosító zöld ág általánosan ismert eleme mind a magyar, mind az európai, benne a szláv néphagyománynak. Az első kihajtás eseményei, cselekményei is sok tekintetben egyezőek Európa-szerte. 152 Ismert a zöld ággal való kihajtás a bodrogközi szlovákok és ruszinok folklórjában is (Hardicsa, Kistoronya, Körtvélyes). A kihajtáshoz egyéb mágikus cselekmények is társultak, mind a magyar, mind a szláv hagyományban. Szentmárián szenteltvízzel hintették meg a marhát az első kihajtáskor, Battyánban, Bácskában, Nagykövesden, Zétényben az istálló küszöbére helyezett láncon léptették át a jószágot. Őrösben vasabroncs, vagy bármiféle vastárgy helyettesíthette a láncot ebben a funkcióban. Körtvélyes ruszinjai az istálló ajtajába, vagy annak keretébe fejszét vágtak az első kihajtáskor, de ők is gyakorolták a láncon át való kihajtást is. A fémtárgyak használata ugyancsak általános az első kihajtáskor a közép- és keleteurópai néphagyományban. 153 Szentesben tojást tettek az istálló elé az első kihajtáskor, 154 a körtvélyesi ruszin asszonyok pedig piros cérnát kötöttek az első kihajtáskor a teheneik farkára. A zöld ággal való kihajtást falvainkban lényegében a közös gazdálkodásig gyakorolták, bár az egyre inkább az idősek gyakorlatába szorult vissza, s valódi tartalmát fokozatosan elveszítette. *** Ha összegzésként utalok írásom bevezetőjére, s az itt közölt adatok, elemek alapján rendszerként próbáljuk megfogalmazni a létfenntartási szisztéma változásait, a természet öntörvényű mozgásainak és a 18-20. századi ember tájformáló tevékenységének együttesét, akkor egy erősen differenciált, lokálisan tagolt struktúrát kell elképzelnünk. Ebben vannak tájilag jellemző, egységesnek tűnő alrendszerek, s vannak lokálisan erősen elkülönülő egységek is. Jellegében egységesnek tűnik a vízrendezés előtti Tisza-völgy és vízgyűjtő északkeleti területe, ahol a folyó mindkét oldalát, s mellékvizeinek ártereit is kiterjedt vízjárások és nagy erdőségek kísérték. Ez egészében egy sajátos ökoszisztéma volt, melyet egészében talán Andrásfalvy Bertalan ragadott meg legjobban a Duna mente ártéri gazdálkodásának feltárása során. 155 Nem gondolom persze, hogy ez egységes „ősállapota" lenne az ártéri gazdálkodásnak, s hogy a Bodrogköz települési folyamatai, az azokat is befolyásoló relief energiák maguk is ne tagolták volna az egyes települések népének 152 Szendrey Ákos 1959.; Dömötör Tekla 1964. 105.; Ujváry Zoltán 1969. 74-80.; Ujváry Zoltán 1980. 14-17.; Bartha Elek 1980. 80-83.; Pöcs Éva 1990. 672.; Tátrai Zsuzsanna 1982. 623.; A Bodrogköz magyarországi oldaláról lásd még: Balogh János 1985. 81. 153 Szendrey Ákos 1959. 320-324. 154 Szendrey Ákos 1959. 324-325. 155 Andrásfalvy Bertalan 1975. Az állattartás, legeltetés szisztémájához különösen 335-416.
