Viga Gyula: Hármas határon (Officina Musei 4. Miskolc, 1996)

GYÜMÖLCSTERMESZTÉS ÉS GYÜMÖLCSKERESKEDELEM

népe között. A kivitelre hagyományosan a víz menti falvak alkalmasak, a legnagyobb felvevő pedig a Bodrogköz belső területe (a mai Szlovákia területén, a FelsőBodorgközben a Királyhelmectől délre fekvő Szomotor, Bély, Dobra, Örös és Perbenyik környéke), valamint a Bodrog, ill. az Ondava jobb partján, Tőketerebestől délre fekvő gabonatermesztő falvak - a második világháborúig - jobbára magyar (Hardicsa, Imreg, Szürnyeg, Garany) és szlovák (Kásó, Iske, Magyarsas) népe. Garanyból és Hardicsából szekérrel mentek a lekvárnak való szilváért Toronyára: vagy a kiponyvázott birfába, vagy a szekérre tett hordókban szállítva haza a termést. Nagytoronyáról kocsiszám vitték a cseresznyét és más gyümölcsöt az említett falvakba, ahol gabonára, kukoricára cserélték azt el. Ugyanonnan az asszonyok háton vitték az aszalt gyümölcsöt, s Garanyban, Hardicsán kenderre, paszulyra, kukoricára cserélték azt el. Kistorony a népe ugyancsak kukoricát, krumplit kapott szekér gyümölcséért a már említett falvakban, de húsvét előtt aszalt gyümölcsöt, nyár elején pedig cseresznyét is cseréltek tojásért. Kázmér lakói ugyancsak aszalt gyümölcsöt vittek szöszért cserébe a Felső-Bodrogköz belső területeire, Szentmária almaárusai ugyancsak a Királyhelmectől délre fekvő falvakat szekerezték végig gyümölcsükkel. Szentmária búcsúját veresszilvás búcsúként emlegetik (Kisasszony-nap, szeptember 8.), amikor az odalátogatók nagy mennyiségben vették meg a szilvát, s vitték azt haza.

37 Nagytoronyára cseresznyéért is elszekereztek a távoli falvakból. Kistárkányt és Nagytárkányt Nagymihály és Homonna környékéről, a Kárpátok felől is felkeresték a ruszin és szlovák falvak, szekérszám elfuvarozva a szilvát, almát és más gyümölcsöt. Vekére szentesiek és kisgéresiek hordták a cseresznyét: fáért, terményért adták cserébe. Biste asszonyai - a magyar időben - egészen Nyíregyháza környékére levitték az aszalt gyümölcsöt, ahonnan szöszt hoztak haza érte. A gyümölcsös falvak számára bármikor adott volt a lehetőség, hogy egy-egy szekér, kosár, abrosz gyümölcsöt, aszalványt, lekvárt elcseréljenek a más adottságú falvak népének terményeivel, portékájával. A közvetlen csere általános módjáról van itt szó, ami főleg a második világháborúig volt tetten érhető, de maga a háború is tovább éltette néhány esztendeig ezt a formát. A tájak közötti kiegyenlítődés nagyobb volumenű formája volt a Tisza-völgyön zajló gyümölcskereskedelem, ami a Felső-Bodrogköz falvainak egy részét is érintette. Ennek története igen messze nyúlik vissza, ám az emlékezetben már csak töredékei ragadhatok meg. A 18. századtól folyamatosan állnak rendelkezésünkre adatok, amelyek azt jelzik, hogy a Tisza-völgy felső szakaszától, Rahó környékétől Szolnokon át egészen Szegedig zajlott a forgalom a felső részek gyümölcstermésével.

38 Legidősebb adatközlőim is csupán gyermekkori emlékként, ill. elődeik elbeszéléséből idézik már fel a Tiszán leúszó tutajokat, amelyek Máramaros, Rahó felől jöttek, s vitték le fa és só rakományukat. (Nagytárkányban kirakóhely és sóraktár is működött.) Emlékezetből és hallomásból tudják, hogy a jobbára ruszin tutajosok a tarkányi gazdáktól is megvették a gyümölcsöt és kosárszám, ládaszám vitték azt tovább árulni az Alföld irányába. Ez a nagy hagyományú gyümölcskereskedelem Trianon után lényegében megszűnt, s egészében megváltozott a gyümölcstermesztés és -kereskedelem szerkezete is. Amíg korábban a peremterületek látták el gyümölccsel a magyar Alföld népét, az új országhatárok felgyorsították a centrális terület gyümölcstermesztését is. Vannak adataink a Latorcán és a Bodrogon történő gyümölcsszállításra is.

39 37 Barna Gábor 1986. 39-50. 38 A vonatkozó irodalomról összegzőén: Viga Gyula 1986. 184-185. 39 Viga Gyula 1986. 175-195.; Vö. Bodnár Lajos 1995.