A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 28. (Miskolc, 1993)

FIATAL NÉPRAJZKUTATÓK II. KONFERENCIÁJA - Vida Gabriella-Katona Judit: A néprajzi tárgygyűjtemények gyarapítása és kezelése

olyan vita indukálása, mely elvezethet az alapvető elvi és fogalmi tisztázásokhoz. Annak hangsúlyozását, hogy a továbbiakban a területi szerveződésű múzeumokról lesz szó, azért tartjuk fontosnak, mert ezeknek az országos gyűjtőterületű szakmúzeumokkal szemben speciális helyzetük van. Egy szakmúzeumban ugyanis ez a kérdés csupán elméleti szinten merül fel, míg a területi gyűjtőkörre épülő, általános, ezért nehezen konkretizálható szakmai szempontok alapján gyarapodó gyűjteményeknek (ilyenek a néprajzi és történeti gyűjtemények a megyei ill. a városi múzeumokban) ez naponta jelentkező gyakorlati problémájuk. I. A területi gyűjtőkörre épülő múzeumok gyűjteményfelosztása a jelenlegi struktúrában szükségszerűen csak úgy történhet, hogy egyrészt átfedések keletkeznek, másrészt pedig éppen az ezektől való félelem miatt az átmeneti korszakok, több társadalmi réteg emlékei nem kapnak helyet bennük. Felmerül a kérdés, hogy indokolt-e ezekben az intézményekben a történeti és a néprajzi tárgygyűjtemények különválasztása? A néprajzi és a történeti gyűjtemények egy gyűjteményként kezelése először is megoldaná a jelenleg fennálló felesleges megkettőződést. Mindkét gyűjteménynek hasonlóak az alegységei: textil, kerámia, üveg, bútor, használati és gazdasági eszközök stb. Mivel ez a két gyűjteményegyüttes az, amelyben a műtárgyvédelem követelményei, valamint a raktározás praktikuma miatt a fenti beosztást mindenképpen fenn kell tartani, felesleges ezeknek a különválasztása néprajzi és történeti gyűjteményre. Nem elsősorban - bár ez legkevésbé sem elhanyagolható szempont - a raktározás ésszerűsége miatt, hanem mert ez a különválasztás hozza létre és tartja életben a gyűjtemények hiányosságainak, korszerűtlenségeinek jó részét. Ha megnézzük pl. a kerámiagyűjteményeket, azt tapasztaljuk, hogy mindkettőben található ólommázas cserépáru, ónmázas edény, gyári termékek, gyakran ugyanabból a műhelyből is. A miskolci fazekas céh jelzett edényeinek egyik része a történeti, másik része a néprajzi gyűjteménybe van beleltározva aszerint, hogy ki bukkant rájuk. Melyik gyűjteményhez tartozzanak pl. a kismesterségek? A gyakorlat szerint egyegy kalapos-, cipész-, tímár- stb. műhely eszközkészletének néprajzi vagy történeti gyűjteménybe kerülését az határozza meg, hogy történész vagy néprajzos vásárolja-e meg a kollekciót. 1992-ben a miskolci Herman Ottó Múzeumban két hónapon belül így vásároltunk meg egy-egy szinte teljesen azonos darabokból álló háztartásban használt hutaüveg-együttest: az egyik mint polgári emlék a történeti, a másik mint parasztpolgári edénycsoport a néprajzi gyűjteménybe került. A társadalmi struktúra bonyolult, sok árnyalatot magába foglaló szövedék, ennek megfelelően a különböző társadalmi rétegekhez, csoportokhoz kötődő tárgykultúra, életmód mindig sokkal több átmenetet rejtett magában, mintsem hogy egyértelműen szét lehessen választani az emlékanyagukat néprajzi ill. történeti jellegűekre. A két gyűjtemény együttkezelése megoldaná az átmenetek problémáját is, amivel a jelenlegi gyakorlat nem tud megbirkózni. Már-már anakronisztikus, ahogyan a néprajzi gyűjtemények gyarapításából kimaradnak a századelőn a parasztgazdaságokban is, de különösen a nagyobb gazdaságokban, vagy akár ideiglenes társulások átlal működtetett mezőgazdasági gépek, azt a látszatot keltve, mintha egységesen mindenhol és minden társadalmi réteg azonos, kezdetleges technikai szinten gazdálkodott volna. Ugyanez vonatkozik a viselet és lakáskultúra polgárosodásának tárgyi bizonyítékaira is a két világháború közti időből, a későbbi évtizedek emlékei pedig teljességgel hiányoznak a néprajzi gyűjteményből. A néprajzi gyűjtemények egyfajta archaikus tárgyegyüttesek, amelyek nem vesznek tudomást a magyar parasztság életmódjában, főleg munkaeszközeiben bekövetkezett változásokról. A két gyűjtemény összesítése technikailag sem lenne különösen nagy feladat egy