A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 28. (Miskolc, 1993)

FIATAL NÉPRAJZKUTATÓK II. KONFERENCIÁJA - Vida Gabriella-Katona Judit: A néprajzi tárgygyűjtemények gyarapítása és kezelése

számítógéppel nyilvántartott múzeumban, benne együtt dolgoznának a néprajzos és történész muzeológusok. Mindez első hallásra talán idegenül hangzik, azonban ez egyáltalán nem áll távol a jelenlegi gyakorlattól, hiszen a már ismertetett kettőződés miatt a kutatáshoz, ill. kiállítás megrendezéséhez szükséges és elkerülhetetlen mindkét gyűjteményben dolgozó muzeológus számára a másik tárgyegyüttes ismerete. Az egységesítés nem akadályozná meg a jelenleg is külön kezelt gyűjteményi alegységek (fegyvergyűjtemény pl.) zavartalanságát. II. Egy-egy társadalmi csoport életmódját egyes kiragadott eszköznél sokkal hitelesebben reprezentálja egy összetartozó tárgyegyüttes. Nem új törekvés, hogy lehetőleg hiánytalan kollekciók kerüljenek a gyűjteményekbe, függetlenül az adott tárgyak esetleges egyedi értékeitől. Teljes tárgypopulációk gyűjteménybe helyezése egy megyei intézményben megoldhatatlan. így a gyűjtemények nem, vagy nem feltétlenül nyújtanak hiteles képet a gyűjtőterületen élő társadalmi rétegek, etnikai csoportok tárgyi világáról, tehát nem tudják betölteni azt a funkciót, hogy adott kor adott rétegének tárgyi világát hűen tükrözzék. Mindez megoldható lenne azonban egy - jobb híján látványtárnak nevezett kiegészítő alegység létrehozásával a targygyűjtemények mellett, ami olyan videofelvételekből és fotósorozatokból állna, amelyeket a tárgyak eredeti helyén és környezetében készítettek. így lehetségessé válna a gyűjtemény bővítése anélkül, hogy megterhelnénk a raktárakat. Ennek alapján a gyűjtemény három alegységből állna: 1. pontos dokumentációból, 2. video- és fotófelvételekből, 3. a tárgyak gyűjteményéből. Ideális lenne ennek a három egységnek az egymás mellett működtetése. Viszonylag olcsón minden intézményben kivitelezhető, és lehetővé teszi, hogy valóban csak a kvalitásos tárgyak kerüljenek a gyűjteménybe. III. A néprajzi muzeológia krónikus presztízshiányban szenved, melyet nagyrészt egy önmagát gerjesztő folyamat okozott és tart életben. A magyar intézménystruktúra következtében az a fordított helyzet állt elő, hogy míg az egyetemről kikerült néprajzosok döntő többsége kutató szeretne lenni, addig elhelyezkedésre főleg múzeumokban nyílik módjuk. A muzeológusoknak azt a törekvését, hogy munkaköri feladataik ellenére lehetőleg csupán kutatóként dolgozhassanak, erősíti a tárgyakhoz kapcsolódó kutatás hullámvölgye, a társadalom-vizsgálat központú, manapság előtérbe került tudományszemlélet. Mindezek következtében a muzeológusként dolgozó etnográfusok többsége másodlagos, kötelezően elvégzendő feladatnak tartja a gyűjteménnyel való foglalkozást, a kiállítások rendezését stb. Általános gyakorlattá vált, hogy a tanulók, kezdő muzeológusok, gyűjteménykezelők végzik a gyűjteménygyarapítást, leltározást, nyilvántartást. Ez nemcsak elveszi az ő kedvüket ettől a hivatástól, sokkal kártékonyabb, hogy megfelelő szakismeret, tudás nélkül teszik - vagy kénytelenek tenni - ezt. Elkeserítően kevés a precízen adatolt, szakszerűen nyilvántartott gyűjtemény. A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum számítógépes adatrögzítői faliújságra gyűjtik a leírókartonokon olvasható nyakatekert, szakszerűtlen tárgyleírásokat tréfás feladványként, vajon kitalálja-e valaki, milyen tárgyról szól. Ilyen minden múzeumban számtalan található, ezt a vetélkedőt bárhol lehetne folytatni. Különös gondot jelent ez éppen most, amikor a nyilvántartásokat számítógépre kell tenni: ahhoz, hogy használható információkkal, kellő részletességgel és pontossággal kerüljenek rögzítésre az adatok, a gyűjtemények többségét egyszerűen újra kellene leltározni. Ennek a felismerése ismét taszítólag hat a muzeológusokra, hiszen a legtöbb helyen többéves munka lenne. A néprajzi muzeológia jelenlegi helyzetéből kiutat keresve fontosnak tartjuk, hogy: 1. A muzeológusképzésben a jelenleginél sokkal nagyobb gondot kellene fordítani