A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 28. (Miskolc, 1993)

FIATAL NÉPRAJZKUTATÓK II. KONFERENCIÁJA - Tóth Judit: Privátfotó-kutatás Égerszögön

tett szétválasztani: a legtöbben a családfa kapcsán, kérés nélkül, mondandójuk illusztrálására azonnal elővették a fényképeket. így készült egy genealógiai táblázat arról a családról - oldalági, le- és felmenő rokonság -, amelyet az egyén az adott szituációban számon tartott. Es egy második, a fotókon számon tartott rokonságról, s följegyzés a fényképeken előforduló más személyekről. A terjedelem szűkössége folytán csak néhány példát mutathatok itt be arról, hogy a fényképek mennyire híven tükrözik egy-egy ember eredettudatát, családon belüli helyzetét, a családtagok egymáshoz való viszonyát, vérrokonságon túli kapcsolatrendszerét. Pl. a szomszéd faluból örökbe fogadott fiú csak mostohaszüleiről beszélt, róluk őriz fényképet, általuk lett módos gazdalegény. Szegénysorsú rokonságát nem emlegeti, véletlenül tudtuk meg, hogy mások az édesszülei, s mi több, mint „törzsökös égerszögivel" ismerkedtünk meg vele. Egy másik házaspár szobájában a falon levő fényképeket repróztuk sorra, s közben beszélgettünk róluk. Az éppen következő képet a feleség kivette a kezünkből: ne fotózzuk le, ez nem érdekes. A fia fényképe volt, akivel - a nekik nem tetsző - házasságkötése óta megszakították a kapcsolatot. De találkoztunk kettévágott képpel is: a két barátnőt a húszas években megörökítő felvételről egyikük asszonykorában, amikor haragba kerültek egymással, levágta a másikat ábrázoló részt. A gyűjtőmunkához való pozitív vagy negatív hozzáállásuk derített fényt egyes családok, telekszomszédok viszonyaira, tiltott házasságok, hajdani tyúkpörök emlékére. Volt család, akiknek elzárkózását csak akkor értettük meg, amikor kiderült, hogy a minket vendégül látó családdal haragba vannak. A fényképek számát is meghatározónak találtuk. Mivel beszélgetőtársaink, az 1. generáció tagjai a fényképezés korai időszakát élték meg, általában kevés kép van a birtokukban, átlag 50-100 db. Ez a gyakorlatban nem egy ember tulajdona, hanem mindig házaspáré. Még özvegyeknél is, hiszen megvannak az elhunyt házastárstól „örökölt" képek. Ha van, ha készült, őrzik a szüleik generációjáról készített, és férfiágon örökölt fényképeket. A portát öröklő legidősebb (sokszor egyetlen) fiú családja a berendezéssel együtt örökölte a fényképeket is. Ezek sorsa a generációk váltásával, a lakáskultúra átalakulásával megegyezik a paraszti kultúra más tárgyainak „életével": először bekerülnek a szekrénybe, kamrába, majd a padlásra, ahol végleg eltűnnek. Ahol a családon belül megfelelő a nemzedékek kapcsolata, ott (esetleg a szüleiket kivéve), a család minden tagjáról van fotó az idősek birtokában. Egy egyedül élő özvegyasszonynál ez a család vele él hatalmas képkeretekben összemontírozva, amikben mindig cserélgeti is a fényképeket. Aki viszont öreg korára család nélkül maradt, vagy a családjával kevés kapcsolatot tart, a fényképeket sem becsüli sokra: „van itt fénykép valahol, nem tudom, mer ki használja?" Megismerkedtünk egy kétszeresen özvegy asszonnyal, aki egy fedél alatt, külön szobában, de régóta ellenséges viszonyban él fiával és családjával. Fénykép nincs a szobájában kitéve, ha készült is róla asszonykorában, nincs a tulajdonában. (Csak igazolványképre emlékszik.) Öt fényképhez kötik érzelmi szálak: őriz egyet a szüleiről, magáról két kisgyermekkori és egy leánykori képet, és egy esküvőit az első férjével. Gyermekeiről, unokáiról egyetlen felvételt nem őriz, állítása szerint nem is kapott. Nemcsak a fényképei, a családi, társadalmi kapcsolatai is teljes mértékben hiányoztak, mindenki összeférhetetlennek tartotta a nénit. A családja minden elképzelhető módon igyekezett akadályozni a munkánkat. Beszélgetéseink során minden háztartásban megfigyelhettük a fényképek helyettesítő, illetve emlékeztető funkcióját, de néhol tanúi voltunk a fényképhez, mint emléktárgyhoz való különös viszonyulásoknak is. Ebből a szempontból jellgzetes csoportot képeznek az ún. amerikás képek.