A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 28. (Miskolc, 1993)

KÖZLEMÉNYEK A MÚZEUMI TUDOMÁNYOKTERÜLETÉRŐL - Tóth Pál: Telepekről a faluba - putrikból lakásokba (Lakóhelyi szegregáció a falusi cigány lakosság körében)

falutól (pl. Kiscsecs), de vannak olyan községek is, amelyek összességükben jutottak némely Cs-telep sorsára. Azt mondhatjuk, hogy ma a községekben élő cigányság kis hányada él a hagyományos cigánytelepen. A telepek, úgy, ahogy vannak, eltűntek. De megjelentek a falvak nyomortelepei. Ami egy egészen más minőség, mint a korábbi cigánytelep volt. A cigánytelep nem egyszerűen az emberi lakásmódok egyik fajtája volt, épületek együttese, sajátos építési mód. A cigánytelep egy kultúra, egy foglalkozásszerkezet, létforma, szokások kifejeződése. Organikus képződmény, saját különálló társadalommal. A századforduló körül még töretlen, két háború közötti időszak alatt már megroggyant, a telepfelszámolások korszakában pedig ez a szerves képződmény gyakorlatilag megsemmisült, bár a putrik tovább álltak, mint az a társadalom, amely egykor ezekben a telepekben létezett. A cigánytelepek társadalmát rekonstruálni nagyon nehéz dolog. A faluinterjúk során természetesen megpróbáltuk a lehető legtöbbet megtudni erről a világról. A második világháború előtt a cigánytelepek népessége a legritkább esetben haladta meg a száz főt. Általában néhány család alkotta ezeknek a telepeknek a „társadalmát". Ezek igen nagy létszámú, 15-20, vagy még több le- és felmenőági rokon személyből álló nagycsaládok voltak. Akár nemzetségeknek is nevezhetnénk őket. A telepek rendszerint a községek szélén, a községektől távol, gyakran valamilyen módon - vasút, töltés, temető stb. - elválasztva települtek. Igen gyakori volt, hogy közvetlenül a folyóparton épültek fel a putrik, az árterületeken. A területet, ahol megtelepültek, a község, vagy még korábban földesúr a saját területén jelölte ki. A házhelyeket a községi legelőkből hasították ki, vagy a vályogvető gödrök mellett építették fel a putrikat. Elvétve akadt példa arra, hogy a telepek a községben, annak belterületi határain belül voltak. Az is elterjedt, hogy a telepek a régi falu „alvégén", illetve ahhoz viszonylag közel épültek, ott, ahol általában a falusi szegénység lakott. A telepek népessége viszonylag kis létszámú volt, de meglehetősen tagolt. A családok között, noha ugyanazon a telepen éltek, éles határokat szabott a nemzedékről nemzedékre hagyományozott foglalkozás. Ebből a szempontból a vizsgált települések telepi társadalmai - már ahol volt ilyen 1945 előtt - legalább annyifélék voltak, ahány ilyen cigányközösség létezett. A telepi társadalmi hierarchia csúcsán a kávéházi zenész cigánycsaládok állottak, utánuk az iparosok jöttek - a cigányiparok űzői persze -, azután a községi pásztorok, gyepmesterek, napszámosok stb. Másutt a lovascigányok képeztek különálló csoportot. Á telepi közösségek azért nem lehettek nagyobbak annál, amit tapasztaltunk, mert egy-egy falu, vagy a szomszéd falvak együttese, vagy egy kis régió szükségletei szabtak korlátokat. Vályogvetésből pl. csak annyi család tudott úgy-ahogy megélni, amennyi az adott község, vagy községek építési igénye volt. A különböző foglalkozást űző cigánynemzetségek vagy nagycsaládok térben a lehető legritkábban különültek el egymástól: az egy községben élő kávéházi zenész, vályogvető cigánycsaládok ugyanott éltek, mint a gyepmesteri nemzetség. Természetesen a községek többségében a cigányság által hagyományosan űzött mesterségek közül csak néhánynak volt képviselete. Az egyik helyen szinte kizárólag iparosok, másutt a zenészek, ismét másutt csak vályogvetők éltek, vagy csak a községi pásztor és népes családja. Voltak azután olyan községek, ahol már a háború előtt is jelentős volt az iparban - kohászatban - dolgozók száma. A cigánytelepek és a telepi társadalom sorsa 1945 után megpecsételődött, noha felbomlásuk sokkal korábban kezdődött. Az történt, hogy ezek a telepek „szűkössé"