A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 28. (Miskolc, 1993)

FIATAL NÉPRAJZKUTATÓK II. KONFERENCIÁJA - Piróth István: A néprajzi tárgy jelentései

Az első helyzet egyik legfontosabb jellemzője, hogy „természetes" környezetében a tárgy egy olyan kapcsolatrendszer része, amely a maga teljességben a kutató előtt láthatatlan. Míg a harmadik helyzetet már a kutató alkotja meg a szaktudomány időszerű álláspontjai szerint, illetve az eredeti tudományos kérdésfeltevésnek megfelelő módon. (Nem kell külön kiemelni, hogy a tárgy e két szélső helyzete jelentősen eltérő, szerencsés esetben az utóbbi igyekszik közelíteni az előbbihez.) A következőkben azzal folytatom, hogy a középső, „köztes" állapot milyen tényezők hatására alakul ki és hogyan zajlik le. A relevancia, azaz a tudomány számára való lényegesség, fontosság kialakulása egyrészről a tudományos kérdésfeltevés tartalmától, másrészről a tárgy felismert jelentésmozzanataitól, illetve e kettő kölcsönviszonyától függ. Ez többek között azt is fölveti, hogy a relevancia hiteles fölismerésére leginkább a tárgy elsődleges összefüggésrendszerében - azaz a terepen - van lehetőségünk. Ott, ahol valamennyi jelentésmozzanat megtalálható és föltárható, ha van rá elég időnk, energiánk és pénzünk. Miután az etnográfus a terepen kutatási témája szempontjából relevánsnak ítél egy tárgyat, természetszerűleg annak birtoklására törekszik. A birtoklás módja lehet rögzítés (rajz, fotó, videofölvétel, szakszerű leírás, vagy ezek kombinációja), illetve „gyűjtés". Attól kezdődően, hogy a kutató kiemelte a tárgyat elsődleges összefüggésrendszeréből és a kutatási témája alapján megállapította relevanciáját, a tárgy természetesen az addigitól eltérő, más minőséget kap, amely végül a „tudományos" környezetben teljesedik ki. Ha az Ócsai Református Dalárda bélyegzőjének jelentéseit a funkció szempontjából, instrumentális szituációban figyeljük meg - azaz az ember és a természet közötti viszonyt tekintjük -, elmondhatjuk róla, hogy amíg működött a dalárda, arra szolgált, hogy hivatalos papíron, okmányon hitelesítsen. (Bár találkoztam olyan fényképekkel, például, melyek a dalárda, illetve a hozzá tartozó színjátszókör tagjait ábrázolják, és a fotók hátoldalán szintén ott látható a bélyegző lenyomata.) Később, miután az egyesület megszűnt, a bélyegző elveszítette ugyan ezt a funkciót, ám kapott egy másikat: emléktárgy lett a dalárda egyik tagjának leszármazottjánál. Még később, amikor a kutató „fölfedezte" benne a relevanciát és a bélyegző megindulni látszott a „néprajzi" tárggyá válás felé, funkciója ismét megváltozott: szemléltető eszközként szolgált egy, a helyi társadalom integrációjáról szóló néprajzi dolgozathoz. Mindebből az következik, hogy a „néprajzi" tárggyá válás folyamata változást hoz a tárgy funkciójában: ebben az esetben hitelesítő eszközből - előbb emléktárgy, majd később - illusztráció lett. Amikor a tárgyat a jelentés szempontjából, a kommunikációs szituációban vizsgáljuk, az emberi csoportok között kialakult jel szerepéről beszélünk. Ekkor azt mondhatjuk el a bélyegzőről, hogy „néprajzi" tárggyá válása előtt, jelképes tartalma folytán s most tekintsük a fejen lévő ábrát - a csoportidentitás egyik kifejezési eszköze volt (talpazaton álló olajfaág = művészet, líra = dal, ének és éneklés, hatágú csillag = református felekezet). Egyben konkrétan is jelzi az egyesület létét, hiszen mutatja a nevét és a megalakulás („megszületés") dátumát is. Ugyanakkor adalékul szolgál az adott egyesület tárgyi világának fejlettségéről és rétegzettségéről alkotott ismereteinkhez, ezzel pedig jellemzi a helyi társadalom integráltságának egy bizonyos szintjét is. A bélyegző tehát a kommunikációs szituáció nyomán válik „néprajzi" tárggyá, illetve megfordítva, a bélyegző „néprajzi" tárggyá válása igen szorosan összefügg annak a kommunikációs szituációban betöltött szerepével. Végtére is az motiválja az etnográfust a relevancia felismerésében. Vagyis egy tárgy kettős szerepének (helyettesítő és közvetítő) reciprokviszonyát közvetlenül nyomon követhetjük a „néprajzi" tárggyá válás folyamatában. A reciprok