A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 27. (Miskolc, 1991)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Nagy Géza: A gépi cséplés előtti szemnyerési módok Karcsán

A szórólapátra a gabonacsomóból merített az, aki a szórást végezte, majd egy erőteljes dobással a széllel szembe dobta a lapát magot úgy, hogy az legyezőalakban szétterülve hullott le a földre. Főleg a törek és a pelyva volt az, melyet a szél ereje a szóróhoz legközelebb vitt. Aki a szórást végezte nem a széllel szemben állt, hanem egy kissé oldalt. Ha többen szórtak, a gabonacsomóból egymás után vitték lapáttal a szemet a szórás helyére, s dobták szembe a széllel. A fölöző a szórótól följebb állt háttal a szélfúvásnak. A helye mindig ott volt, ahol az első búza vagy más mag esett le, s a fölözőseprűvel a másodosztályról két oldalra csapta a szemetet. A szóráshoz legalább két ember kellett. Az egyik volt a szóró, a másik pedig a fölözőseprűt kezelte. Ha többen voltak, akkor a többi ember a szórást végezte, vagyis egymás után dobták szembe a széllel a szemet. Persze ez csak akkor volt lehetséges, ha erősebb szél fújt. Ha gyenge volt a szél, elég volt a szóráshoz egy ember is. A lapátra vett mennyiséget is a szél ereje határozta meg. Ha erősebb volt a szél, a lapátra több szemet lehetett venni. Gyengébb szél esetén csak kevés magot vettek a lapátra, s azt dobták szembe a széllel. A szórás után az első osztályú szemet zsákba szedték és beszállították a kamrába, ahol aztán a hombárba került. A másodosztályt az asszonyok búzarostával kirostálták. A kihullott törött szemet és a gyommagvakat takarmányként használták fel, a másodosztályból megmaradt szemet pedig ugyanúgy raktározták, mint az első osztályt, s még kenyérnekvalónak is felhasználták, azonban legtöbbször ezt is takarmányozásra használták. A polyvában maradt szemet nem rostálták, hanem a szérűn hagyták egy ideig, s hagyták, hogy a baromfi kapirgáljon benne. A polyvából csak annyit szedtek fel, amenynyi a következő esztendőben a tapasztáshoz kellett. A szórásért nem járt külön munkadíj, mert a nyomtatást úgy vállalták a részes munkáknál, hogy abban már a szórás díja is benne volt. Az otthoni szórást pedig a család végezte, vagy a szűkebb rokonság visszasegítéses alapon. Ha azonban fizetésért fogadtak fel szórót, akkor az a napi koszton kívül egy véka terményt kapott. c) Magtisztítás szelelőrostával: A múlt század második felében vidékünkön a szórás mellett megjelent a gépi tisztítóeszköz, a szelelőrosta. Ez már nem volt a széljáráshoz kapcsolva, mert mesterséges széllel tisztította a gabonaneműeket. Vidékünkön a gabona tisztítására a Kalmár-féle szelelőrostát használták.

13 Ennek legfontosabb része egy kelep, a szélkerék volt. A kelep a tengelyre párhuzamosan szerelt 4 darab, 10 cm széles deszkalemez volt. A tengely szelelőn kívüli részére egy olyan korbáX (hajtókart) szereltek, melyet egymással szembefordulva két ember hajthatott. A kelep a szelelőrosta elején volt. Fölé a garat került, melynél a befolyó nyílás szélességét egy lemezzel szabályozni lehetett. Három előre-hátra mozgó rosta volt a belsejében. Erre ömlött a tisztítandó mag. A szelelőrosta az uradalmakban terjedt el, illetve tűnt fel először még a tüzesgép megjelenése előtt, az 1870-es évek elején. Ekkor azonban ott még nem használták kizárólagosan, hanem szórással kombinálták, sőt, ha jó volt a szél, a rosta használatára nem is került sor. A faluba az 1880-as évek közepe táján került. Két kereskedő vásárolt rostát, s adta bérbe. A napi bér általában egy véka búza volt. A gépi rostáláshoz legalább 4 ember kellett, illetve négy személy, mert itt bármilyen munkát tudtak végeztetni lánnyal, asszonnyal, esetleg fiatalabb fiúval is. Általában két fő hajtotta korbával a rosta szélkelepjét. Egy ember a szemcsomóból vederrel vagy esetleg a félvékással felöntötte a garatot, a negyedik pedig kaparta a rosta alól a kirostált szemet.