A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 27. (Miskolc, 1991)

MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Porkoláb Tibor: Novela picaresca (A „magyar Guzmán" és műfajtörténeti-műfajtipológiai háttere)

a tisztaság és ártatlanság jellemzi, amit a kalandok során egyre inkább felvált az érvényesülés vágya, az élelmesség, a leleményesség és a fortélyosság. A főhős kitanulja az „élet iskoláját", keserű és kegyetlen tapasztalatain keresztül ismeri meg a világot. A pikareszk világképében központi helyet foglal el a megismerés mozzanata: „lassanként, mi volna a Világ, ismerni kezdettem" - mondja Guzmán; „az isteni és mennyei dolgokban való elmerülésnél erősebb lett bennem a világ megismerése utáni vágy" mondja Simplicissimus. A pikáró tehát e megismerés során talpraesett kalandorrá, agyafúrt csalóvá, ravasz tréfamesterré válik. (Guzmán is rövid idő alatt megtanulja a fogadósmesterséget, azaz a „kártevő ravaszságokat", a koldulás és hamiskártyázás tudományát.) A regény befejezésének, a kalandok lezárásának leggyakrabban alkalmazott, tipikus változatai (a pikáró hóhérkézre kerül; tisztes polgári foglalkozásba kezd stb.) közül a pikareszk leginkább azt szereti, amelyben a főhős megtagadva „epikureus" és istentelen életét, az erkölcsi javulás útjára lép. Az Istenhez való megtérés regényzáró sémája jól szolgálja a deklarált erkölcsnevelő célzatosságot. Lazarillo és Simplicissimus is ilyen példázatos életutat jár be: végül megbánják bűneiket, számot vetnek romlott és erkölcstelen életükkel, és Isten szolgálatában élik le maradék éveiket. (A Guzman de Alfarache Ens-féle latin változata ezt a pikareszk sémát felhasználva egészíti ki Aleman művét egy „apokrif" harmadik résszel - és ezt a magyar fordítás is átveszi. így a „magyar Guzmán" is egy teljes pikáró életpályát jelenít meg a főhős sorsán keresztül: „legjobbnak állítottam, hogy ha életemnek sengéjét a Világi hívságoknak áldoztam, legalább végét az Istennek és igaz kegyességnek szentelem".) A pikareszk-regény moralizáló jellegét a szerzői kinyilatkoztatások és a kalandok közé iktatott valláserkölcsi traktátusok, szentenciózus életbölcsességek teremtik meg. Az olvasó hosszú fejtegetéseket olvashat arról, hogy minden kétséget kizáróan „hasznos" és „tanulságos" kötetet tart a kezében, és a történet segít eligazodni számára a kaotikus világ kiszámíthatatlan eseményei között. A kalandok elé helyezett apologetikus bevezetők külön is felhívják a figyelmet arra, hogy a pikáró élettörténetét elbeszélő olvasmány erkölcsnemesítő célokat szolgál, azaz a „külső héj" (a kalandok és csínyek sora) egy „belső magot" (a középpontba állított életpéldán alapuló tételes létbölcseletet) takar: „ezennel az egész világ színe előtt protestálok az ellen, hogy engem hibáztassanak, ha valaki bosszankodik, amiért Simplicissimust olyan divat szerint staféroztam ki, amelyet az emberek maguk követelnek meg, ha valami hasznosat akarunk a tudomásukra hozni. Ha pedig egyik-másik olvasó megelégszik a külső héjjal, akkor a mulatságos történet ki fogja ugyan elégíteni, de korántsem kapja meg azt, amit tulajdonképpen nyújtani akartam neki" - írja Grimmelshausen a Continuatioban.

22 A szerzők szinte kétségbeesetten hangsúlyozzák, hogy a humoros kalandok csupán a tanulság érzékletes megjelenítésének eszközei. (A Guzmán írója például így szól az Olvasóhoz: „mennyivel jobb a más kárán, mint a magunkén tanulni? Erre céloz ezen könyvecske (...) Te, kegyes Olvasó élj vele: sok tréfa alatt nyomós igazságot tanúihatsz.") A tanító célzatosság erőteljes jelenléte, az életpélda demonstrálása sem teszi azonban a pikareszk-regényeket morális parabolává. Az olvasó mindvégig érzi a valláserkölcsi prédikációk külsődlegességét. A szerző valójában szórakoztatni és mulattatni akar a történet elbeszélésével, és ez az epikai anyag a konvencionális epikai keretek közül való kitörésre is lehetőséget ad a számára. A szerző tehát nagy együttérzéssel és mohó érdeklődéssel kíséri végig hősét mozgalmas életútján. Valóban igaz az, hogy „a mesélés közben elhintett erkölcsi reflexiókat aligha lehet komolyan venni: jobbára csak jámbor hajbókolások az inkvizíció felé".

23 Az elbeszélés koncepcionálisan nincs alárendelve a tanító célzatosságnak, ez csupán a szerzői deklarációk és az apologetikus kommentárok szintjén jelentkezik, a moralizáló betétek nem illeszkednek szervesen a mű-