A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 27. (Miskolc, 1991)

MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Porkoláb Tibor: Novela picaresca (A „magyar Guzmán" és műfajtörténeti-műfajtipológiai háttere)

struktúrába. (így igazán érthető, hogy Lesage - a Guzman de Alfarache talán leghíresebb fordítója - „megtisztítja" a regényt a külsődleges erkölcsi reflexióktól, a tételes létbölcselettől.) Gyakran még az Istenhez való megtérés pikareszk konvenciója is bizonytalanul érvényesül: Guzmán jó néhányszor elhatározza bűnös életének megváltoztatását, s ez csak egy pótlólagos harmadik részben „sikerül" neki. Simplicissimus többször remetévé válik, de újra és újra elcsábítja az a kegyetlen és csodála

f

os valami, amit emberi életnek neveznek. A pikareszk tehát alapvetően szórakoztatni akar, emellett azonban felvillantja az emberi sors kiszámíthatatlanságát, változatosságát, és gyönyörködve, reszketve szemléli az élet rendben működő kaotikumát. Ez a kettősség, egyfelől a dolgok viszonylagosságának, a sors kiismerhetetlenségének élménye, másfelől az isteni gondviselésbe vetett hit jelenti a pikareszk szemléleti alapjait. A pikáró a sors játékszerének érzi magát, és ez a fátumszerű kiszolgáltatottság viszi a rezignáció, sőt a kontempláció nézőpontjához. Bármi is történjen vele (és a pikáróval valóban bármi megtörténhet, általában átéli a végletes emberi szituációkat: például Guzmán hol koldus, hol dúsgazdag, hol gályarab, hol vendégfogadós, hol utolsó szolga, hol tekintélyes úr), belenyugszik a sors rendelésébe, nem lázad a totális determináció ellen. Belátja, hogy sorsát lényegében nem irányíthatja, s a világ alapvető törvényszerűségeit is csak nagyon részlegesen ismerheti meg. Pusztán szemlélheti és elviselheti e földi karnevált. Ebből következően a pikareszk-regény (különösen Grimmelshausen Simplicissimus^) a világ változékonyságának példázata is. („így tanultam meg jókor, hogy semmi sem állandó ezen a világon, csak a változékonyság." - fogalmazza meg az alaptételt Simplicissimus, akinek életpályáját a pikareszk jellegzetes belső mozgástörvénye - egyszer „lent", egyszer „fent" - alakítja, és aki a harmincéves háború apokaliptikus viszonyai között, „a forgandó szerencse játékszereként" „hányódik, mint nádszál a víz sodrában".) Az emberi sors a pikareszk felfogása szerint nem más, mint a „szerencse" és a „balvégzet" kiszámíthatatlan, de törvényszerű váltakozása, az önkényes végzet démonikus tánca. A pikáró élettörténete pedig ennek a magasabb (isteni) értelem szerint működő világnak a pontos tükre. Lazarillo, Guzmán, Simplicissimus alakja így létértelmező sorsszimbólumként is felfogható. A pikárók olyan jelentéses figurák, akik sorsukkal egy életszemléletet példáznak.

21 A pikareszk-regény főhőse azonban nemcsak „a forgandó szerencse labdája", a „változandóság példája", hanem „az emberi élet múlékonyságának tükre" is. Nem véletlen, hogy Jürgen Jacobs alapvető művében éppen a pillanat élvezete, valamint a halál és a világ hívságának komor gondolatai közötti feszültséget tekinti a „pikareszk lét" egyik legfontosabb jellemzőjének.

25 Az „epikureus" élet gyönyöreit, a változatos világ élményeit, az eufórikus életörömöt a haláltudat ellenpontozza a pikareszk-regényekben: a pikáró felfokozott vitalitása sem tudja feledtetni az elmúlás könyörtelen tényét. Az Istenhez való megtérés ezért is válik a pikareszk oly gyakran alkalmazott motívumává. Kalandstruktúra és fiktív önéletrajz Mivel a pikareszk-regényben rendszerint a pikáró számol be kalandjairól, tehát maga a főhős összegzi élettörténetét, a főhős és az elbeszélő epikai perspektívái nem válnak szét egyértelműen. Ez a kettős nézőpont egyszerre ad lehetőséget a rekonstrukcióra (az események felidézésére és érzékletes megjelenítésére), valamint a reflexióra (az elbeszélt kalandok és tettek kommentálására és morális megítélésére). Az elbeszélésnek ez a fiktív önéletrajzi formája tehát mind a mulattatásra, mind az erkölcsnevelésre alkalmas. Az eseményeket megélő hős örömteli visszaemlékezéseit a világ színes-