A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 27. (Miskolc, 1991)
MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Porkoláb Tibor: Novela picaresca (A „magyar Guzmán" és műfajtörténeti-műfajtipológiai háttere)
Sándora, Zöld Marcija - a Robin Hood-féle szabadsághősökön keresztül - valahol Lazarillóval, Guzmánnal, Simplicissimusszal tart rokonságot.) A klasszikus spanyol kópéregények hősei, ha kapcsolatba kerülnek az alvilággal, nem egy gonosz és démonikus szervezet részeivé válnak, hanem egy viszonylag tisztességesen működő, a szakmai hierarchián alapuló céhes rend fogadja be őket. Megtanulják a zsebelés, a hamiskártyázás, a tolvajlás mesterségét, tudományát, sőt művészetét: „Atyám így szólt hozzám: - emlékszik vissza ,taníttatására v Quevedo művének főhőse - Fiam, a tolvajlás nem afféle iparos mesterség, hanem szabad művészet." Csak az alapvető „szakmai ismeretek" elsajátítása után válhatnak a céh megbecsült tagjává. (Rinconete-nek és Cortadillonak - Cervantes hőseinek - mestervizsgát kell tenniük hamiskártyázásból és zsebtolvajlásból.) Guzmánnak - a koldusok rendjébe való belépés érdekében - meg kell ismernie a Koldusok Rendtartását, a „szakma" kodifikált szabályrendjét. A pikáró gyakran „lovagi" erényekkel is rendelkezik, az igazság bajnokaként lép fel, megcsúfolva és kifosztva a zsugori gazdagokat, a kegyetlen hatalmasokat. (Ilyenkor - a szerző gondosan hangsúlyozza ezt - a jól megérdemelt büntetés végrehajtója a kópé, s bár bűntettet követ el, erkölcsileg mentesül tettének következményeitől.) Nyilvánvaló itt az azonosság a nagy népi „igazságtevőkkel", Eulenspiegellei, Nasreddinnel. Érdemes talán megemlíteni Fazekas Mihály hősét, Ludas Matyit is, aki szintén ebbe a típusba sorolható. De Coster Thyl Ulenspiegele pedig már teljesen átpolitizálódik és szimbolizálódik (s ezzel tulajdonképpen el is távolodik a tradicionális pikáró-figurától): kalandjaival, sorsával Flandria szabadságának a jelképévé, sőt flamand nemzeti szimbólummá válik. A pikárók tehát korántsem elvetemült és erkölcstelen kalandorok. Isten előtt elszámolnak tetteikkel, örökké bűntudat kínozza őket, küzdenek életük megváltoztatásáért és bíznak az isteni gondviselésben. Csak a társadalomból vonulnak ki, a templomból nem. A pikáró nem teljesen aszociális és amorális figura, ez azonban nem menti meg attól, hogy örökké fenyegetve ne érezze magát a törvény szigorától. Ez az akasztófa árnyékában való élet sajátos humorral („humorfilozófiával") párosul: a pikáró bohémségek, tréfák, csínyek, élcek, fortélyok, furfangok segítségével próbálja életfeltételeit megteremteni. Csak önmagára számíthat, rákényszerül a leleményességre, a ravaszságra, hiszen minden pillanatban a túlélésért kell küzdenie. (Lazarillo és Guzmán például örökké éhesek, „éhségbölcseletük" szerint a koplalás megóv az eltunyulástól és megélesíti az elmét.) A humor, a szemléleti derű, a legnehezebb helyzetekben is megőrzött víg kedély az egyetlen lehetőség az önmegőrzésre, a körülmények elviselésére. A pikárók azonban nemcsak remek „humoristák", hanem a szóforgatás és mondatfűzés mesterei is. Akár a nyelv (profán) művészeinek is nevezhetnénk őket. Bravúrosan játszanak a szavakkal, tökéletesen birtokukban van a kifejezés minden finomsága és árnyalata. Ezt a képességüket érvényesülésük érdekében aztán gátlástalanul ki is használják. 21 Világtükör és valláserkölcsi parabola A pikareszk-regény rendszerint azzal kezdődik, hogy a pikáró elbeszéli származását. Aleman is a főhős homályos családi hátterének feltárásával indítja a történetet. (Apja gyűlölt uzsorás, kétes üzleti vállalkozások működtetője, anyja kalandornő.) Ennek az indító fejezetnek az a funkciója, hogy indokolja az útra kelés, a vándorlás, a pikáróvá válás szükségességét: a főhőst származásának körülményei kényszerítik a csavargók társadalmon kívüli világába. A jellegzetes kópéregények szinte kivétel nélkül igazodnak egy tradicionális pikareszk életútsémához. A főhős vándorlásainak kezdetén tapasztalatlan, ügyetlen ifjú (sokszor még gyerek), aki csínyek és csalások áldozataként döbben rá a világ romlottságára (például Guzmán esetei a fogadósokkal). Ekkor még