A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 27. (Miskolc, 1991)

MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Porkoláb Tibor: Novela picaresca (A „magyar Guzmán" és műfajtörténeti-műfajtipológiai háttere)

ordításban tört ki, a fickók tenyerüket hasukra szorítva leokádtak. (...) így hagytak ott, lerondítva nyálukkal, mint valamely ócska köpőládát." (Francisco de Quevedo: Imposztorok tüköré, bitangok példaképe, a don Pablosnak nevezett Selyma históriája, 1626); „a gubernátor úr (...) fájdalmas sóhajok közepette, hirtelen eltátotta a száját, és olyan szörnyű matériát zúdított nevezett lavórba, hogy csaknem elájultam a kibírhatatlan bűztől, különösen, mert egy s más darabos rész (megkövetem) a képembe fröcscsent". (Grimmelshausen: A kalandos Simplicissimus). A közízlést és a közerkölcsöt leginkább sértő részek előtt (vagy után) a szerzőnek indokolnia kell merészségét. Érvelésének alapja mindig az, hogy „hűségesen" kívánja feleleveníteni az egykorvolt eseményeket. Az elbeszélés hitelességére való hivatkozás tágítja ki tehát az „elbeszélhetőség" határait. Grimmelshausen például így védekezik: „mélyen tisztelt, illem-, erény- és erkölcstisztelő olvasóm, bocsássa meg udvariatlan tollamnak, hogy mindent olyan gorombán ír le, ahogy akkor kimondtam". Mindezek alapján talán igazolhatóak azok a vélemények, melyek szerint a pikareszk „az édeskésen hazug lovag és pásztorregények groteszk és reális ellenképeként" jelenik meg.

17 F. M. Warren hasonlóan fogalmaz: „Alapjában véve a csirkefogót középpontba állító kalandregény a romance ellenpárja, mely a gonoszságok rajzolásával, az alantasba való turkálásával tudatosan szatirizálja az udvari világ hamisnak érzett hőseit."

18 Mások például Honti Rezső - tagadják ezt a megállapítást.

19 A gáláns-heroikus regény („románcé") és a pikareszk-regény („history") - a kétségkívül meglévő alapellentétek ellenére - nincs is olyan távol egymástól: Cervantes mindkét műfajban maradandó műveket hoz létre. Szabadságszeretet és szemléleti derű A pikáró (a kópé, a csirkefogó, a kalandor, a csavargó) a társadalmon- és törvényenkívüliség, valamiféle alternativitás képviselője. Elutasítja az illem és az etikett előírásait, áthágja a szokás és a rend korlátait. A polgári és az arisztokrata értékrendtől alapvetően eltérő életforma és életszemlélet jellemzi. Nem adja fel sajátos függetlenségét, viszonylagos autonómiában él. A pikáró az Ulisszesz-archetípus egyik „modern" változata: a vándor, az utazó epikai alaptípusa. Nem véletlen, hogy szinte mentes a társadalmi kötöttségektől, otthontalan és családtalan, illetve ha megházasodik (mint például néhányszor Guzmán vagy Simplicissimus), akkor ez rendszerint kudarccal végződik, vagy kalandornőkkel kötött érdekházasságnak tekinthető. (Guzmán saját „felesége" kerítőjeként és kitartottjaként éli világát egy ideig.) A pikáró értékrendjének centrumában a szabadság áll, és tetteit is ez a korlátlan szabadságvágy és szabadságszeretet vezérli. Guzmán büszkén hirdeti: „És valamint egyéb cselekedeteimben, úgy ebben is teljes szabadsággal éltem (...)". máshol: „azzal a szabadsággal bírtam, mely a Világnak minden kincseinél becsesebb". Az elementáris szabadságszeretettel az önérzet és az öntudat párosul Guzmán életbölcsességében: „Az én közép pontom, amelyre természetem és hajlandóságom vonsza, a lacikonyhája és a henye élet vala, mellyet én sem Krisztus kincsével, sem a Császárok és Királyok méltóságával fel nem cseréltem volna." A pikáró rendszerint koldus, szolga vagy bűnöző. Azonban a gátlástalan önérvényesítés, önmegvalósítás ellenére sem válik közönséges gonosztevővé, erkölcstelen és kegyetlen banditává. A klasszikus spanyol pikareszk hősei csupán könnyelmű csavargók, a pikárók csak később alakulnak - főként az angol pikareszk-regényben - a társadalom ellenségeivé, bűnözőkké.1

" (A pikareszk „kriminalizálódásának" folyamatával talán összefüggésbe hozható a magyar irodalom egyik sajátos jelenségének, a „betyárregényeknek" a megjelenése is. A betyár figurája mindenesetre a pikáró kései, magyar változatának is felfogható, a ponyvaregények Angyal Bandija, Sobri Jóskája, Rózsa