A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 27. (Miskolc, 1991)

TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Galuska Imre: A Borsod-Gömör-Kishonti cikkek (1595)

Tizedelés, adóhajtás, lajstromozás. De utána van téve ennek a háromnak, hogy stb. Az egyházi hatóság azonban - a Bibliára alapozva - már abban az időben is engedékeny volt, amint ezt a cikkelynek ez az utolsó mondata tanúsítja: „Ha pedig - úgymond - az evangéliumból és rendes fizetésből megélni nem lehet, mint ebben az oly ínséges időben: akkor szabad lesz a földmíveléshez és gépészeti kézimunkához folyamodni a Pál apostol példája szerint." A „gépészeti kézimunka" nyilván kézművességet, manufaktúrát jelent. A XXIII. cikk szól a hírhedt papmarasztásról, melyre majd még visszatérünk. A következő, a XXIV. cikk a díjlevélcsonkítást tilalmazza szigorúan, a lelkésztől való megfosztatás, illetőleg a hivatalból való felfüggesztés terhe alatt. Ebben az időben az iskolatanítót még a lelkipásztorok élelmezték. A tractus így határozott: vagy meg kell javítani mindenütt a jövedelmet, vagy a lelkipásztorokat kell felmenteni az iskolaigazgatók étkeztetésének terhe alól. A papmarasztás ősi törvénye melegágya volt a lelkipásztor elleni visszaéléseknek. „Mert gyakran megesik - olvassuk a XXV. cikkből -, hogy a nép az élősdi, henye, részeges, szóhordó és az egyházi fegyelemre nem ügyelőkben inkább gyönyörködik, mint az igaz és őszinte lelkészekben, és a maga kedve szerint való pásztort választ magának, hogy minden rendreutasítás nélkül szabadon élhessen." Az efféle gyakran előforduló esetek és magatartás ellen veszi védelmébe a cikkely a lelkészt és a lelkészség tekintélyét, úgyhogy mindjárt az elején kimondja: „Minthogy városonként véneket (= presbitereket = lelkészeket) rendelni a püspöknek a tiszte: elhatároztuk, miszerint őrködni fogunk, nehogy a nép azon hű lelkipásztorát, ki hivatalának hűségesen megfelel, valami rossz indulatból, vagy rossz tanácsból a szenior hatalma nélkül elbocsássa, és mást kérjen." Az idézet első mondatához („Minthogy városonként véneket rendelni a püspöknek a tiszte...") lapalji jegyzetben a közzé tevő Kiss Áron ezt fűzi hozzá: „Ez nem a mai absolut lelkészválasztási licentiát tanítja." A cikkely így végződik: „Azért aki így bocsátja el vagy veti ki a maga hűséges tanítóját, megfosztatik a lelkipásztortól, megtartva a Krisztustól élőnkbe írt rendtartást. Máté 10. 4." A cikkely a nogunciai zsinat végzésére hivatkozik. Van még egy más, egyetemes zsinatra való hivatkozás is a kánonos könyvben, a XXXVI. cikkben a kalcedoni zsinatra. Itt arról van szó, hogy egyházi férfiú „a világi törvényszékhez ne szaladjon." Előbb esett már szó a XXVI. cikkről, melyben az eklézsiakövetést találjuk. E paragrafus azt tanítja az egyházfegyelemről, hogy „a nélkül az igaz egyház fenn sem állhat", és úgy szól róla, hogy ezt „vissza" kell venni az egyházba. „... a kiközösítettékkel nem kell közösségben lenni" - rendeli a XXVII. articulus. Az utána következő szerint az Ige megvetőit, kiváltképpen az Úrvacsora visszautasítok ki kell közösíteni, és a tisztességes temetéstől meg kell fosztani. Itt az igei alap: Hadd temessék el - úgymond az Üdvözítő - a halottak az ő halottjaikat. A XXIX. cikkelyben külön bekezdésben szó van a cigányokról vagy morékról, mint akik az Igét és a sákramentumokat megvetik. Úgy látszik, e kérdés már akkor is égető volt. A XXX. törvénycikk azt mondja ki, hogy a lelkészek és iskolavezetők legalább huszadévesek legyenek. A XXXI-XXXIV. fejezetek az iskolaigazgatókról s ezeknek a lelkészükhöz való viszonyáról szólnak. A XXXIV. szerint a lelkészek adják meg a tanítóknak a méltányos élelmezést, viszont ezek „a lelkipásztorok erejét haladó királyi étkezéseket ne követeljenek." És ha a lelkész szükséges okból, kivált pedig egyházi ügyben van távol, „saját asztalukról éljenek." A XXXV. cikk a vizitáció végzését és az azt követő zsinat, azaz a tavaszi egyházmegyei gyűlés tartását foglalja kánonba. A vizitációnak a hűséges jelzőt adja. IS