A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 26. (Miskolc, 1989)

TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Páll István: 18. századi adatok a Zemplén és Szabolcs megye közötti építőkő-forgalomhoz és tokaji átkelő szerepéhez

18. századi adatok a Zemplén és Szabolcs megye közötti építőkő-forgalomhoz és a tokaji átkelő szerepéhez A mai Szabolcs-Szatmár megye területe sohasem tartozott a kőépítkezés tipikus zónájához, hiszen alföldi jellegű tájain - két kivételtől eltekintve - nem emelkedtek építkezésre használható kőből álló hegyek. A két kivétel Tarpa és Barabás vulkáni eredetű „hegye"; ezek Beregi síkságból kiemelkedő kúpjain az alfölditől eltérő típusú szőlőművelést honosítottak meg az itt lakók, a rajtuk nyitott kőbányák pedig a 19. század óta a szűkebb környéket látták el építőanyaggal s alakítottak ki egy sajátos, a tágabb környezettől elütő építészeti jelleget. A hajdani Szabolcs megye nemesi és egyházi épületeinek kőalapjaihoz vagy pincéinek kibéleléséhez szükséges építőanyag egy részét a hegyaljai Bodrogkeresztúr kőbányáiból szerezték be, bár az épületeknél legtöbbször a helyben készített és kiégetett téglát használták fel még a 19. században is.

1 A kő (és az égetett tégla) területünk paraszti építkezésébe gyakorlatilag a legutóbbi évtizedekig nem hatolt be, csupán a középnemesség, az egyházak és a falusi közösségek építkezése révén maradtak fenn emlékei.

2 A bodrogkeresztúri építőkő Szabolcs megyei felhasználása a XIX. századi források szerint leginkább a kamarai települések épületeinél mutatható ki, hiszen a kő szállításának egyik igen fontos tétele, a szintén kamarai tulajdonú tokaji hídon való átszállításért fizetendő hídvám, nem terhelte az építés költségeit.

3 S hogy e vám mennyire komoly akadály volt a kereskedelem útjában, arra nem is egy konkrét példát tudunk felhozni. S hogy mennyien próbálták kijátszani az éber őröket, arról szintén több peranyag tanúskodik a Szabolcs-Szatmár Megyei Levéltár iratai között. Közülük csupán kettőt idézek itt fel azért, hogy a később tárgyalandó kőszállítási nehézségeket és azok komolyságát más szemszögből is megvilágítsam. Az egyik egy 1771-ben kelt perirat, mely szerint „Nagyfalusi árendás Moskovecz József zsidónak cir. 7 hordó borát confiscálták, mutatván Zsigray Úr a' Tettes Kamara Decretumát, hogy a

1 mellett foglalná el azon borokat ... azt pedig azon okbul, hogy a' Tokaji híd alatt hajón a' Zsidó vám nélkül vitette el a borát."

4 Az adat megerősíti az úrbéri rendelet előkészítése során nyert információkat, melyekben a Tokaj környéki szabolcsi települések lakói a „malefíciumok", azaz a hátrányok között emlegették a hídon való vámfizetést, s még a jégen vagy hajón való átkelést, sőt a híd alatt való elhajózás megvámolását is.

5 Egy 1784-es periratban az őrök ébersége kijátszásának másik lehetséges formájáról is értesülünk, de - mint azt az eredmény is bizonyítja - szintén sikertelenül. Az iratból kiderül, hogy a vizsgálat előtt mintegy 12 esztendővel (tehát az 1770-es évek elején) a Thason (ma Nyírtas) lakó Borkó László nemes személyt Farkas zsidó megkérte, hogy hajtaná át a tokaji hídon az ő 13 marháját is a sajátjaival együtt, mivel neki előre kell sietnie Keresztúrba „bizonyos adósságának meg vételére". Oda is adott 13 garast a vámra. Borkó gondolt egyet, s a sajátjának vallotta mind a 27 darab általa hajtott marhát, s a vámháznál csak 17 garast fizetett, „mint hogy a Ns emberiül a Tokaji hídon tsak fél vámot vesznek". Miután kiderült a dolog, a hajdúk minden marhát visszahajtottak, s a zsidóét csak másnak nagy nehezen adták vissza Tarcalon, „a Borkó Uramét pedig Keresztúrba a vásárba hajtották, ott