A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 26. (Miskolc, 1989)

MÚZEUM-TUDOMÁNY - KÖZMŰVELŐDÉS - Villangó István: A magyar múzeumügy jelene és perspektívái

mét, Szolnok, Szeged, Sopron, a gyulai vár stb.), de különösen rossz állapotban van néhány országos intézményünk (pl. Szépművészeti Múzeum, Nemzeti Múzeum), s a folyamatban lévő épületfelújítások (Iparművészeti Múzeum, Néprajzi Múzeum) is nagyon lassan haladnak. Ezek az intézmények így ma nem tudják már maradéktalanul teljesíteni múzeumi alapfeladataikat, s a bennük őrzött műtárgyak is veszélyben vannak. (Ezért a kormány külön programot hagyott jóvá a nagy közgyűjtemények teljes rekonstrukciójára, a Művelődési Minisztérium pedig a VII. ötéves tervben kiemelt feladatává tette a múzeumfenntartóknak a felújítási és műtárgyvédelmi intézkedéseket.) Arra a kérdésre tehát, hogy jut-e elég pénz a múzeumokra, azt kell röviden válaszolnunk, hogy minden erőfeszítés ellenére a múzeumokra sem jut elegendő. Ezért megnőtt az irányítás, a vezetés döntési, rangsorolási felelőssége, hogy a meglévőt milyen célra használják fel. Már az eddigiekben is felmerült a műtárgyvédelem, mint kiemelt feladat. Ezt a fogalmat nagyon tágan kell értelmezni. Ide soroljuk a tárolás körülményeit, a restauráló, konzerváló tevékenységet, a műtárgyak gondozását, ellenőrzését, biztonságát, sőt ide érthetjük a nem múzeumban lévő (magántulajdonban, egyházi használatban stb. ) történelmi és kulturális értékeink számontartását, megóvását is. A legutóbbi évek néhány hírhedt eseménye - betörések, lopások, csempészések, műtárgyeltűnések stb. - olykor sokkoló erővel veti fel a kérdést: milyen a muzeális értékek védelme, biztonsága? A téma megkívánta diszkréciót megtartva elmondhatjuk, hogy főleg a Szépművészeti Múzeumban történt nevezetes képlopás óta sok minden történt: a Művelődési Minisztérium kiterjesztette és megerősítette a fegyveres őrzést, az egész országban új és korszerű biztonságtechnikai berendezéseket szereltek fel, intézkedések történtek az intézményen belüli szervezettség, rend megjavítására és ellenőrzésére is. A korábbi paszszív védekezéssel szemben egy aktívabb, a megelőzést is jobban szolgáló őrzési módszereket alkalmazunk. Sajnos - laikusként is megállapítható a bűnözési tendenciákból - nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy a jövőben is számolnunk kell lopási, betörési kísérletekkel. Arra kell felkészülni, hogy ezek valóban csak kísérletek maradjanak. De mi történik a nem múzeumban őrzött védelemre szoruló kulturális értékekkel? Ezeket csak törvényekkel, rendeletekkel óvjuk. Mindennél előbb attól, hogy az országból kikerüljenek. Talán túlságosan is szigorúaknak tűnnek az előírások (pl. ötven évnél régebben készített iparművészeti tárgy - üveg, porcelán, dísztárgy, ékszer, ötvösmunka, bútor stb. - nem vihető ki, s az ennél „fiatalabbak" is csak külön szakmúzeumi engedéllyel). Erre kényszerülünk, mert hazánk tárgykultúrája, műkincsvagyona, viszontagságos történelme során teljesen elszegényedett, s arra a kevésre, amely határainkon belül maradt, nagyon kell vigyázni. Sajnos a kalmár szellem, a könnyű pénz- és devizaszerzés lehetősége, a régiségpiacon észlelhető tartós konjunktúra, az értékőrző műtárgyak erősödő kincsképző funkciója, olykor a tudatlanság is ellenünk dolgozik. Mindez azt követeli, hogy szigorítsuk az ellenőrzést, korszerűsítsük a kiviteli engedélyezési eljárást, állandóan kísérjük figyelemmel a védett műtárgyakat, gyűjtemények sorsát, de szükség van arra is, hogy a közvéleményben tudatosítsuk a kulturális és muzeális emlékek igazi értékét. Olyan közszellem kialakítására lenne szükség, hogy az állampolgár maga is érezze kötelességének saját régiségeinek megőrzését. A hazai múzeumokban őrzött tárgyak száma 1960-hoz viszonyítva megháromszorozódott. Ezzel a mennyiséggel egyre nehezebb szakszerűen bánni. A múzeumi raktárak általában zsúfoltak, korszerűtlenek, nem biztosítják a műtárgyak megőrzésének fel-