A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 26. (Miskolc, 1989)

MÚZEUM-TUDOMÁNY - KÖZMŰVELŐDÉS - Villangó István: A magyar múzeumügy jelene és perspektívái

tételeit. A műtárgyak nyilvántartásában és feldolgozásában nagyok az elmaradások. A restaurálás technikai és személyi feltételei elégtelenek. Éppen ezért a múzeumi össztevékenység arányaiban - a gyűjteménygyarapítás mellett - a műtárgyvédelem javára kell módosításokat elérni. Ez az a feladat, amely a legnagyobb felelősséggel nehezedik ránk: hogy tudniillik megfelelően gondozzuk és átörökítsük mindazon értékeinket, amelyek reánk vannak bízva. E feladat teljesítését - szerencsére - a társadalmi közvélemény egyre fokozódó érdeklődése, figyelme - mondhatnám: ellenőrzése kíséri. Milyen hát az a társadalmi közeg, amely jelenleg és a közeli jövőben a múzeumok működését kíséri, befolyásolja? Ebben is megmutatkozik a múzeumi forma - már a bevezetőben is jelzett - rendhagyó jellege. Ki gondolta volna a kulturális forradalom lendületes, kemény szeles időszakában, hogy ezek az egykor konzervatívvá és elefántcsonttoronyba zárkózottá minősített intézmények lesznek majd az egyetlenek, amelyek fél évszázadon át fokozni tudják az érdeklődést, amelyek az elektronika, a mozgó, villódzó, hangoskodó médiák harcában is megőrzik vonzásukat, és évről évre növelni képesek a látogatottságukat. Ma már meghaladja a múzeumlátogatók száma a 20 milliót. (Milliós, százezres emelkedést produkálnak évtizedek óta, hiszen 1958-ban még mindössze 2,7 millió látogatóval dicsekedhettek. Mindezt olyan körülmények között érték el, amikor más közművelődési intézményekben sokkal nagyobb erőfeszítések, támogatások mellett is csökkent, vagy stagnált a közönség érdeklődése.) Amikor örülünk ennek az érdeklődésnek, látnunk kell azt is, hogy a közönségfogadás kulturált feltételeit nem mindenütt tudtuk megteremteni, az idegenforgalom szolgálata kezdetleges módon történik. De vannak az érdeklődésnek másfajta megnyilvánulásai is. Azt tapasztaljuk-főleg az utóbbi években -, hogy a társadalomban megnőtt a történelem iránti érdeklődés. Egyre többen aktív közreműködést vállalnak a történelmi és kulturális emlékek védelmében, gondozásában, a honismereti munkában és más mozgalmakban. A közvélemény fokozódó és jogos felháborodása kíséri a történeti értékekkel való felelőtlen bánásmódot, a tékozlást, az értékek elherdálását. Ez az aktivitás olyan erőforrás, amellyel a jövőben jobban kell számolnunk, amelyre jobban lehet építenünk. A különböző egyesületek, társaságok, lakóhelyi és munkahelyi közösségek egyre nagyobb szerepet kapnak az értékek kiválasztásában, megőrzésében, a hagyományok gondozásában. Ilyen értelemben a társadalmasításnak - mondhatnám demokratizálódásnak - a tanúi lehetünk ezen a területen is. A folyamat várhatóan a múzeumi hálózatban is további decentralizálódással jár, amely az irányítás számára és a szakszerűség szempontjából már ma is feladatokat ró ránk. Ez azt jelenti, hogy a meglévő és a közösségi - egyesületi, lakó- és munkahelyi kollektívák vállalkozásainak eredményeként létrejövő kisebb gyűjtemények, tájházak szakmai felügyelete is biztosítva legyen, fenntartásukat pedig helyi erőforrások fedezzék. A szakszerűség és a gazdaságosság azt kívánja, hogy a megyei múzeumi szervezeteket, a múzeumi szakfelügyeletet tovább erősítsük, alkalmassá kell tenni a szervezeteket arra, hogy az önállóan életképtelen, a múzeumok 60%-át kitevő kis intézményeket (kiállítóhelyek, tájházak, szakgyűjtemények stb.) működtessék, s a régió muzeológiai, tudományos feladatait maradéktalanul ellássák. Vagyis a megerősített, integrált megyei múzeumi szervezetekre szüksége van a múzeumügynek. Erre is megnyugtató példát találunk Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, ahol a megyei múzeumi szervezet - a központi feladatai mellett - a megfelelő szakmai, tudományos felkészültséggel, kellő szervezőerővel és anyagi kondícióval képes a koncepciózusán kialakított tájegységi múzeumok (Gömör, Abaúj, Zemplén, Bodrogköz, Matyó-