A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 26. (Miskolc, 1989)

MÚZEUM-TUDOMÁNY - KÖZMŰVELŐDÉS - Villangó István: A magyar múzeumügy jelene és perspektívái

kenységének igényességét is. A múzeumi hálózat számottevő fejlesztését nem tervezzük. Ezzel szemben minden egyes meglévő intézménytől azt várjuk cl elsősorban, amire rendeltetett, amire társadalmi megbízatása, jogosítványa szól. Ennek érdekében ki kellett dolgoznunk a múzeumi intézménytípusokra szabott követelményrendszert, normatív előírásokat a gyűjtőköri elhatárolástól kezdve, a funkcionális alapterületeken és létszámigényeken át egészen a nyitva tartási időkig. (Tervezetét lényegében a legutóbbi igazgatói értekezlet véglegesítette.) Az így minősülő és besorolt intézmények feladataihoz kell igazítani a feltételeket, a fenntartók kötelezettségeit is. A múzeumok fenntartásáról, működési feltételekről szólva megfogalmazódik egy újabb kérdés: mennyit költünk ezekre az intézményekre és vajon eleget-e? A költségvetési összegek emelkedése - különösen az 1960 óta eltelt időszakban ugyancsak imponáló: 65 millióról 977 millióra nőtt. Ennek többségét - mint már érzékeltettük - főleg az új intézményekre kellett fordítani, de jelentős az üzemeltetés árváltozásaiból adódó többletigény. A szerkezeti aránytalanság tükröződik abban, hogy a költségfelhasználás 50%-a bér, 40%-a üzemeltetést, épületfenntartásokat szolgál, és mindössze 8-10% fordítható szakmai feladatokra: gyűjtésre, kutatásokra, kiállításrendezésre. Az elhatározott minőségi fejlesztés azt követeli, hogy a szakmai feladatok anyagi feltételei javuljanak. Ezt most szinte csak a költségvetési fedezet céljainak átrendezésével lehet elérni. A gazdasági helyzet miatt bekövetkező elvonások, az adó és egyéb járulékok, áremelkedések következtében egyes intézmények súlyos helyzetbe kerülhetnek. Éppen ezért szükségszerűvé vált a fokozottabb takarékoskodás, a szolgáltatások (pl. nyitva tartás) korlátozása, bevételek fokozása, továbbá a különböző kutatási pályázatok (OTKA, KFKA, kutatási főirányok) elnyerése és újabb forrásként az egyéni és közösségi felajánlások, alapítványok igénybevétele is. A szakmai feladatok sorában az egyik legfontosabb a gyűjtemény fejlesztése. Manapság gyakori a panasz, hogy a múzeumok nehezen és csak korlátozott számban tudnak vásárolni, szűkös a vásárlási keretük. Valóban nem nagyok ezek az összegek, különösen akkor, ha a konkurens vásárlók által is növelt műtárgyárakat nézzük. De erről is beszédesek a számok: évente több mint 200 ezer egyedi tárggyal gyarapodnak múzeumaink. Ennek egyharmada ugyan régészeti tárgy, de a nagyobbik többség arányosan oszlik meg a szakágak között. Nagy értékű ajándékok, adományok mellett jelentős, többmilliós vásárlásokra is sor került (pl. a Storno-, a Delmár-, a Patkó-gyűjtemények), múzeumban van már a Móricz-, a Déry-hagyaték. A nagyobb vásárlások és az egyedi felajánlások esetében is sikerült központi forrásokból támogatást nyújtani. Minden túlzás és önteltség nélkül mondhatjuk, hogy az elmúlt tíz évben - minden anyagi gondunk ellenére - itthon nem volt olyan megbízhatóan felkínált értékes és fontos, megszerezhető műtárgy, amelyet pénz hiányában nem tudtunk megvásárolni. Sőt még külföldön lévő hungaricákat is sikerült vásárlással, cserével hazaszármaztatni. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a működtetés, az épület fenntartásfedezete nem mindenütt megnyugtató. Gondot okoz, hogy a múzeumok tekintélyes része különlegesen értékes műemlék (kastély, vár, városképileg és építészetileg érdekes objektum), s ezek karbantartása, üzemeltetése az átlagnál is igényesebb és költségesebb munkát igényel. A felszabadulás óta csak néhány új múzeum épült (Salgótarján, Szombathely, Makó), de több száz azoknak a más célú régi középületeknek a száma, amelyeket múzeummá alakítottak (egy részük nem is tud megfelelni az új funkciónak). A jelentősebb felújítások és bővítések (Miskolc, Debrecen, Keszthely, Szombathely, Nagykanizsa, Gyöngyös, Székesfehérvár, Győr, a Mezőgazdasági Múzeum, a Közlekedési Múzeum stb.) mellett még számos rekonstrukcióra váró nagy múltú múzeumunk van (pl. Kecske-