A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 26. (Miskolc, 1989)
70 ÉVE HUNYT EL LÉVAY JÓZSEF - Zimányi Katalin: Lévay József műfordítói munkássága
Az V. Henrik bírálói Arany László és Győry Vilmos voltak. Győry igen alapos, részletes bírálatot írt, s annak megfelelően dolgozta át újra a darabot Lévay. A mű 1870ben a Shakespeare összes 16. kötetében jelent meg. Utolsónak hagyta a Vízkereszt, vagy amit akartok fordítását. Bírálói Dux Adolf és Szigeti József annyira egymástól eltérő, sőt ellentétes véleményt nyilvánítottak, hogy a Kisfaludy Társaság kiadta egy harmadik bírálónak, Rákosi Jenőnek, aki hosszú, gondos és részlctekbemenő jelentést készített a fordításról. A mű végül 1871-ben a Shakespeare kiadás 11. kötetében jelent meg. A magyar Shakespeare összes érdemeiről és fogyatékosságairól sok korabeli kritika jelent meg. Maga Szász Károly is, akinek oroszlánrésze volt a munkában, rámutatott a hibákra, melyeknek gyökere az előkészületekre szánt rövid idő volt. Az mindenképpen leszögezhető, hogy úttörő munka volt, s a sorozatból egy-két mű fényesen sikerült. Összesen három kiadást ért meg a Shakespeare tár, legutoljára 1914-ben jelent meg. Lévay Shakespeare fordításai közül sosem került színpadra a Titus Andronicus és az V. Henrik. A IV. Henriket 1886 decemberében játszották, egyetlenegyszer, a Nemzeti Színházban. Ennek oka igen prózai, és a hiba semmiképpen sem Lévayban keresendő. Egyszerűen arról volt szó, hogy a darabot a színészek más szöveggel már tudták. A begyakorlott, beidegződött szövegtudás komoly akadálya volt az új szöveg megtanulásának, a színészek képtelenek voltak eltérni a már tudott Egressy-Matisz-féle fordítástól, s vissza-vissza tévedtek rá. Persze, nemcsak Lévay szövegét érte ez a kudarc. Még Arany Jánost sem tisztelték e téren, ahogy Egressy Gábor ezt a Hamlet premierről megírta: „A színészek szörnyű dúlást vittek végre a szövegen, - ami a jelenlévő Aranyt egészen desperátussá tette . . A makrancos hölgyet 1868, a Vízkeresztet 1879 óta rendszercsen játszották Lévay fordításában, főképpen ez utóbbit, rettenetesen eltorzított szöveggel. Lévay - nem lévén drámai alkat - ezen fordításai igazából nem is sikerülhettek olyan ragyogóan. Ezt naplójában is megemlíti: „Bizony, mikor én Shakespeare darabjait fordítottam, részint az elsietés, részint a nyelv nehézségeivel való küzdés, számos fogyatkozást hagyott fordításomban." Főként ez utóbbi nehézséggel szállt szembe, amikor Robert Burns, a skót Petőfi kötete került a kezébe. Azt az eredeti angol kiadást, amely fordításai alapjául szolgált, ma a Herman Ottó Múzeum őrzi, benne Lévay ceruzás kezeírásával. Csillaggal jelölte, amiket szándékozott lefordítani, s odaírta a verscímek mellé, hogy 'Nem', ha azt a költeményt valamilyen okból nem tartotta fordításra alkalmasnak. Ezek a versek főképp skót történelmi-politikai vonatkozásúak, a magyar közönség tartalmilag nem tudta volna kellően megérteni. De 'Nem' megjelölést kaptak a hosszabb, epikus művek is. A Burns-fordítások terén még annyi példa sem állt előtte, mint a Shakespeare drámák esetében, tudniillik őt megelőzően alig volt Burns-nek verse magyarul. Csak Arany János „Kóbor Tamás" fordítása, s néhány dal Szász Károlytól, ezeken kívül semmi. Eleinte csak egy-egy dalt tett át magyarra, olyanokat, amelyek nagyon megtetszettek neki, aztán az évek folyamán fordításai kötetnyivé szaporodtak, s végül 1892-ben a Kisfaludy Társaság kiadásábana megjelent az első magyar nyelvű Burns kötet. 266 darab verset tartalmaz. Lévay a népdalszerű, játékos vagy szelíd, rövid verseket és a zsánerképeket tudta legsikeresebben fordítani. Egyik legkedvesebb a kötetből a „Lisztes Mónár":
