A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 26. (Miskolc, 1989)

70 ÉVE HUNYT EL LÉVAY JÓZSEF - Zimányi Katalin: Lévay József műfordítói munkássága

élvezését, az óvakodást a kétségbeeséstől, a visszavonult, csöndes magány szeretetét, értékelését. Horatiusnak két ódáját fordította le, dc versei többségén is tetten érhető az az erős hatás, amelyet a nagy ókori klasszikus szelleme gyakorolt rá. Számtalanszor idézi egyegy sorát, gondolatát. A francia irodalomra Szemere Bertalan hívta föl figyelmét. A Visszatekintés című önéletírásában írja: „Egy alkalommal Szemere Bejött a szobánkba, s hozzám fordulva így szólt: Maga, hallom, versírással is foglalkozik. Szép, szép. Ajánlom, tanulmányozza a francia költőket, kivált Bérangert." S valóban; Lévaynak megtetszett Béranger: kicsiszolt dalformái, férfias, mégis szelíd érzelmei, időnként rezignált hangja ragadták meg, s nem politikus-gűnyoros költeményei. Több darabját lefordította kedvtelésből. A szelíd, csöndes ábrándozásra talált rá Longfellow költészetében is. Tőle való fordításai úgy beleillenek költészetébe, mintha saját szerzeményei volnának. Longfellow egyszerű érzései, természetes hangja, a falusi élet szeretetét megéncklő versei összecsengtek Lévay ízlésvilágával. Szász Károly példájára ő is lefordította Poe A Holló-ját, amellyel előttük már többen próbálkoztak. A nehézséget a refrén hangulatilag hű visszaadása jelentette. Szász Károly az angol „never more"-t, a vers kulcsszavát „sohasem"-nek, Fcrenczi Zoltán „vége már"-nak fordította. Lévay talált rá a „sohamár" szókapcsolatra, amely felidézi a madár hangját, és érzelmi, tartalmi telitalálat. Mivel műfordításaival gyakran jelentkezett, a Kisfaludy Társaság felkérte, vegyen részt a Shakespeare összes magyar kiadásának előkészítő munkálataiban. Azt megelőzően is voltak magyarul Shakespcare-drámák, de igen gyengék. Könnyen elképzelhetjük, mennyire közelíthették meg az eredetieket, ha tudjuk, hogy általános gyakorlat volt az angol műveket németből továbbfordítani magyarra. A Kisfaludy Társaság munkaprogramjába felvette az első teljes Shakcspcare-tárat. Lévay kiválasztotta a legkevésbé markánsakat, az alig ismerteket a maga számára. így az Athéni Timont, a Titus Andronicust, a Troilus és Cressidát, a Két veronai ifjút és a Velencei kalmárt. Arany János, amikor hírét vette Lévay választásának, a következőket írta Tomori Anasztáznak szóló levelében: „Lévay kiválasztotta magának éppen azon darabokat, melyeken azt hiszem senki sem kapna. Jól tette." Lévayra nagyon ráillik ez a szerény „tülekedni nem vágyás". A Moliére-kiadás során is a két leggyengébb színművet, a Melicerte-ot és a befejezetlenül maradt Don Jüant választotta. Egyik sem csábíthatta őt valami nagyon, de ezeknél még hálátlanabb feladatra is vállalkozott volna, ha úgy érzi, ezzel az ügynek használ - magyarázza Lévay viselkedését Radó Antal. Eredeti tervéből a Titus Andronicus valósult meg, a többi négy helyett a következőkre kapott megbízást: A makrancos hölgy. Vízkereszt, IV. Henrik és V. Henrik. Közülük az egyetlen A makrancos hölgy, mely közönségsikerre számíthatott. Elsőként a Titus Andronicust vette munkába. I860 végére készen is yolt vele, de elégedetlen lévén művével újra és újra átdolgozta, s csak 1863-ban került Bérczy Károly és Greguss Ágost bírálók kezébe. Bérczynek, aki jól tudott angolul, több kifogása is volt, de Lévay nem szégyellte újra-most már a bírálat szerint is-átdolgozni. A fordítás végül 1865-ben jelent meg a Shakespeare 4. kötetében. Másodjára A makrancos hölgyet fordította le. Bírálói Egressy Gábor és Szász Károly voltak. A végleges formába öntött darab a Shakespeare összes 7. kötetében jelent meg. A IV. Henrik királydráma bírálói Hunfalvi Pál - egykori késmárki tanára - és Szigeti József voltak. A műfordítás 1867-ben a Shakespeare 15. kötetében látott napvilágot.