A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 26. (Miskolc, 1989)

70 ÉVE HUNYT EL LÉVAY JÓZSEF - Horváth Barna: Lévay József a református egyházban

ha beszámítjuk a spirituális valóságot is, a szubjektív érzések kozmoszát, azokat a rezdülésnyi mozzanatokat, amik a természetben is megfigyelhetők, pl. „az alélt bus virágot megújító harmatban". Létünk abszurditása és kínzó bizonytalanságai feloldódnak ebben az ihletszerű felhangoltságban, amiről az első pünkösd alkalmával azt mondták a kívülállók Jeruzsálemben, hogy „édes bortól részegedtek meg". (Ap. Csel. 2:13) A vallás titkához tartozik ez a „fantasztikus visszatükröződés", ez a kábítószer nélküli kábulat, s az élet költészetének is nevezhető felhangoltság. Ebben a lelkiállapotban a halalt is nyugodtan és megbékélten várja a lélek, mint „aratót, aki learat". Itt már nemcsak költészet, hanem valóságerejű érzés kifejezése az imádság, amit Lévay így fogalmazott népszerűvé vált énekében: „Ó add. hogy ha majd bevégzem / E mulandó életet, / Lelkem tisztán és egészen / Egyesüljön tc veled. / El ne vonjon semmi többé,/Tied legyek mindörökké!" Teológia naturálisnak nevezik azt az irányzatot, amiben nemcsak a Bibliát olvasták, hanem a Természetet is kijelcntésérvényű isteni megnyilvánulásnak tekintették. Nem feladatunk most. hogy ezt a teológiai irányzatot a mai szemlélettel összemérjük. Lévay József nem teológus volt, hanem költő és egyháztag. Kegyességi gyakorlatában 19. századi: olykor ésszel kételkedő, máskor érzelmesen ellágyuló. De anyaszentegyházához a racionalizmus elsekélyesítő korszakában is példaadóan hűséges maradt. 1893. október 22-én a szentpéteri orgonaavatás alkalmából ezt írta naplójába: „Az orgonát Kasza Ferenc egyszerű mezőgazda vallásos buzgósága ajándékozta az egyháznak. Mint hallom. 1700 forintjába került. Szorgalmának megtakarított filléreit egybegyűjté és az oltárra tette le ösztönző és elpirító példát szolgáltatva sokkal tehetősebbeknek, akik ajkukon hordják a magyar protestantizmus fontosságát s őserejére utalt szegénységét, de érette áldozatra nem hajlandók." Majd alább így folytatja: „Én az egyházközséget éltető szavaimnak azzal adtam súlyt, hogy 200 forint alapítványt jelentettem be e nap emlékéül s annak némi jeléül, hogy én a szentpéteri ref. egyház tagjának óhajtom magamat tekinteni. Alapítványom kamatai az orgonafenntartás költségeinek fedezésére fordítandók. Megvonom magamtól: hiszen még ha érzékenyen megérezném is, szívesen tenném, mert egyházamnak jót teszek vele s valami súgja bennem, hogy ez a cselekedetem az én boldogult szüleim szelleme előtt kedves dolog." Szülei sírjának gyakori látogatása valósággal kiegészítőjévé vált otthoni és templomi meditációinak. Ledolgozott évtizedei: tanársága a miskolci ref. gimnáziumban, majd a vármegyei főjegyzőség, s végül az alispánság, valamint a párhuzamosan végzett irodalmi és költői munkássága egyre több elismerést szereztek neki. De Lévay szerényen és keresztyén alázattal hárította cl személyének ünneplését. A kálvini tradícióhoz az is hozzátartozott, hogy „Egyedül Istené a dicsőség" - „Soli Dco Gloria". A református egyházzal való kapcsolatát mindenekelőtt a helyi gyülekezettel tartott kapcsolatában élte meg. Jókedvű adakozó volt, akinek még arra is volt figyelme, hogy a szép öreg templom környezetét csinosíttassa. 1912 januárjában a miskolci faiskolából hozatott facsemetékkel ültettette be a templomkertet. A korabeli Protocolomban ezt így örökítették meg: „Egyháztanács örömmel veszi tudomásul a templomkert szebbététclét célzó törekvéseket s Lévay József nyug. alispán úrnak közbenjárásáért köszönetét fejezi ki." Ez a fásítási akció azért is emlékezetes, mert 92 éves korában írt Szép öreg templom című versében is megemlíti, 5 évvel az ültetés után, amikor versét így fejezi be: Ifjú akácok a templom körül, Örködjetek soká s viruljatok. Lakástokért, a szent helyért talán Az ég kegyelme nyugszik rajtatok. Ti még éltek, ha én már véget értem. Susogjátok, hogy egykor én is éltem.