A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 26. (Miskolc, 1989)

70 ÉVE HUNYT EL LÉVAY JÓZSEF - Horváth Barna: Lévay József a református egyházban

összességét egyetlen szóval tisztességnek mondjuk. Nagy és semmivel nem pótolható értéknek bizonyult ebben a körben az a hit, ami felfelé, a mennyország felé, a Gondviselő Isten végtelen Mindenhatósága felé nyitott kaput és távlatot. Lévay öregkori naplóját olvasva, bárki meggyőződhet arról, hogy mit jelentett matuzsálemi kort megélt költőnknek az a lelkiség, amit a család, az iskola és az egyház kellő összhangban, hatékony nevelési tényezőként képviselt. 1897 áprilisában, nagypénteken versben is megszólal naplójában, és ezt írja elhunyt szüleire gondolva: Jól esik hinnem, bár álom legyen a hit Hogy körültem lebeg a ti lelketek itt; Ha sírotok mellett borongó bánatom Karján a szeretet mécsét gyújtogatom. Nem látlak, de szívem ma is a tiétek; Meghaltatok másnak, de nekem ti éltek! Majd prózára váltva, így folytatja: „Elővettem a Szikszai tanítások régi, megviselt könyvét, melyből ők imádkozni szoktak. Elolvastam belőle a nagypénteki imádságot s egészen körömbe idézte őket az imádkozás. Mind a hárman együtt voltunk, mint valaha." A szeretetnek és meghittségnek ez az igénye hozatta létre Lévayval azt a kis magánszentélyt, amit ő Szentpéteri Üres Fészeknek nevezett, s ahová nyugdíjas korában Miskolcról rendszeresen kijárt meditálni, és magánya csendjében, kertjének fái és virágai között lelki feltöltődést keresni. Ha behúzódott volna végleg magányába, akkor nem sok mondanivalónk lenne egyháziasságáról. De Lévay Szentpéteren rendszeresen templomba járt, és minden nagy ünnepen részt vett az úrvacsorai közösségben. Naplójában számos adalékot találunk a helybeli gyülekezet és a tágabb körű egyház életéről, eseményeiről, problémáiról. 1892. december 25-én a szülei emlékére készíttetett úrasztali térítőről ezt írta naplójába: „Eltöltöttük karácsony első napját. Én is megjelentem az urasztalánál, melyet most borított először a boldogult szüleim „áldott emlékére" általam készíttetett szép asztalterítő. Jól esett lelkemnek szemlélni, hogy nevöket e szent helyen is ragyogó betűkkel jegyezhettem föl. Évek után évek fognak elmúlni s talán az én „fiúi szeretetem" ezen csekély emléke hosszú ideig felmarad: de az arra hímzett Lévay Péter és Szabó Juliánná nevekben egy hosszú, boldog élet Örömeit, emlékeit rajtam kívül senki sem fogja többé érezni, tisztelni és dicsőíteni." Talán most szépíthetünk valamit ezen a komor jóslaton. Mert az egyház az a hely, ahol az ilyen szelíd sóhajokat is számon tartják. Az egyház arra való, hogy legyen kontinuitás a nemzedékek között. A régen porladók és az eljövendők lelki-szellemi egységét a haladás felgyorsult ütemében is úgy keressük, hogy a Szentháromság egy örök igaz Isten valóságában képzeljük el létünk kezdetét és folytatását. Lévay József legszebb ajándéka egyházunknak a J. Crüger 17. sz.-i dallamára írt Gondviselő jó Atyám vagy . . . kezdetű éneke. Ez az ének messze túljutott a helyi gyülekezet határán, mert mint jelenlegi énekeskönyvünk 277. énekét, országszerte éneklik a gyülekezetek. Ez az ének is egy sóhajtás, amivel elbocsátjuk szeretteinket a múlandó világból azzal a tudattal, hogy nemsokára mi is utánuk megyünk. A költő halálának 70. évfordulóján ezen az emlékünnepélyen is bárki megérezheti, hogy a régi szerző hogyan él tovább szellemi valóságában közöttünk, bennünk, amikor régen leírt gondolataival felmelegíti dermedt szíveinket. Azt sugallja ez az ének, hogy létünk valósága nemcsak kalóriákban, kilogrammokban, teljesítményekben mérhető, hanem lelkünk rezdülései, az érzelmek síkján is eldönthetik, hogy teljes, üdvös, boldog életünk van-e a földön, vagy csak szédelgés és bukdácsolás jellemzi azt. Lévay finom patikamérlegen méri az élet valóságát, és arra kormányozza lelkünket egész költészetével, hogy vegyük figyelembe a mikrokozmoszt, sőt a szemmel nem látható világot is. Úgy lesz teljessé életünk,