A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 26. (Miskolc, 1989)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Bodnár Lajos: Méhesek Nagykapos környéken

- egy kétliteres kannában szűzdohány füstölőnek, ezzel tömte a pipáját vagy szivart tekert belőle, - szúró ár és kasvarró tű, - házi vászonból készült dupla rétegű, háromujjú, hosszúszárú kesztyű, - liba vagy kacsa talu (toll) a kasok tisztításához vagy rajt be- vagy leseperni, - kaparó kutacs a törmelék vagy a méhhullák kiszedésére, - házilag készített kések (görbe a sonkoly vágáshoz, és egy kaszapengéből készített egyenes), - szita (resta)- fejvédő befogáskor használatos, hosszú vászon nyaki résszel, - házi készítésű etetők lécből, napraforgóból, - házi készítésű füstölő, kimustrált vas- és cserépfazekak, csuprok, - rossz vederben száraz tehéntrágya füstöléshez, korhadt fa, rongyok, spárga, drót, fahorog, vashorog (kast ráakasztani). Mindezek szép rendben, hogy a hirtelen adódó rajzás idején is kéznél legyenek. Egy tízliteres edényben víz állt. Mellette bodzából készült vízipuska raj tereléshez. A sarokban seprő, ficfaseprő (fűzfavesszőből). A méhes hátsó eresze alatt a falon fahoroggal függesztve a lábtó (létra), hosszú póznák a kastartó villa kipótlásához magasra szállt raj befogásakor. A méhes oldalán volt kiültetve a fodormenta és a szagosméhfű (citromfű) a kasok bedőrzsölésére. A méhes közelében, árnyas helyen (enyhelyben) volt egy alkalmi asztal, lóca (lóka) és kecskelábú szék. Innen figyelte a méhész a méhek munkáját, közben selmeci cseréppipájából pöfékelt: „Milyen jó is a más munkáját níznü". Itt is érvényes a szólás, hogy: „Amilyen az udvar, úgy fekszik a trágya, olyan ember is ám annak a gazdája" vagyis „Amijen a míhísz, ojan rend van a míhesse környíkin!". Természetesen a szépen megépített méhes esetleg segíthette, de nem pótolhatta a szakértelmet. „Cikornyás míheseknek a kőccsíge felesleges pízkilökís vót" - tartotta a közmondás is. Községünkben Tihanyi István pedagógus, vagyis a tanító úr saját készítésű kaptárakkal kezdett méhészkedni, mintegy 60 család volt az iskolakertben. Különböző színűre festve. Típusaikat nem sikerült tisztázni, mert az adatközlők nem szakemberek, de Balogh vagy Boczonádi lehetett. A 96 éves Rapács György emlékei szerint ez a Tihanyi közmegbecsülésnek örvendett. Ingyen osztogatott gyümölcsfa oltványokat, a kertészet mellett a méhészeti ismeretekre is oktatott. 1912-ben elment, de szép emlék marad. Utána többen tértek át a kaptárakra. Az addig használt kas, köpű, odu háttérbe szorult. Ezért érdemes tisztázni ezek mibenlétét. Ung megyében a következő méhházakat ismerték és használták: Kas: gabonaszalmából vagy szárított sásból vagy fűzfavesszőből font és betapasztott féltojás alakú. Köpű: szalma vagy sásfonatból, szabályos oldalakkal, tégla alakúra formált, alsó és felső röplyukakkal ellátva. Odu: faüreg, amelyet az erdőn talált méhekkel együtt hazahoztak. Máskor üreges fa belsejét bővebbre égették, alul és felül bedeszkázták. Néha a hátuljára kis ajtót szerkesztettek, esetleg kint az erdőn is, hogy hozzáférjenek a mézhez. Ezek űrtartalma általában 25 és 40 liter között mozgott. (Méhészeti előadások már a századfordulón is voltak Ungváron. Géczi András említése szerint pedig 1930-ban gyalog mentek Csapra méhészeti előadásra. Ekkor lettek tagjai a méhészszervezetnek Ungvárott.) Az odus méhészet a most fellelhető tárgyi anyag alapján már csak szükségmegoldásként szerepelt, egy régebbi módszer helyenként megmaradt képviselője. Élőfában sem erdőn, sem kertekben nem tartottak a legutóbbi időkben méheket. Az erdőn odúban lelt méheket a járkálok, barkácsolók kirabolták. Lekénezték és elszedték a mézet. A méhész az erdőn talált odút kifűrészelte, ezzel együtt vitte haza. A szökött, erdőn talált rajt életképesebbnek, bővebb hozamot adónak tartották. Géczi András emlékezete