A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 26. (Miskolc, 1989)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Bodnár Lajos: Méhesek Nagykapos környéken

szerint voltak faodus méhészkedők, de csak néhány darabbal. Az odu hátulján kialakított ajtócskán keresztül fértek hozzá a sonkolyhoz. Még Becza Jánosnak és nekem is van ilyen apai örökségem. Az odúkat évente napraforgó olajjal kenték, hogy megvédjék. Az odúkban nem volt léptartó léc. Mézeiszedéskor eltávolították az alsó és felső deszkát, ha nem volt hátsó ajtó rá készítve. Egy ilyen odúban nagyon jól teleltek a méhek, az egerek is nehezebben fértek hozzá. Az odu 5-10 cm átmérőjű lyuk volt a röpnyílás, ha nem volt, akkor vágtak rá 3-6 cm átmérőjűt. A megfigyelések szerint az odúban nagyobb volt a méhek szorgalma, rajzásra is erősebbek voltak. Az odúk magassága 70-80 cm volt, míg a kasoké csak 4045 cm. Ha jó mézelő évjárat volt, akkor a kasok alá toldalékot készítettek deszkából, a hézagot törekes sárral kitöltötték. Az alátéteket teljesen mézzel hordták tele a méhek, nem volt költőtér. Ezekben az alátétekben volt a finomabbnak tartott vesepecsenyeméz. Előfordult, hogy az alátétet egy kimustrált szitarosta kávája alkotta. A kasos méhészek célszerűség szerint választották meg a kas nagyságát. A kicsiből többször megrajzottak, a nagyból ellenkezőleg. A 40 literesek bizonyultak a legjobbnak a fiasításra és mézgyűjtésre. Kast árultak is, sokan kereskedtek vele, de az igazi sokoldalú méhész maga készítette a kasokat. Először vesszőt, sást, gyékényt vagy szalmát gyűjtött alapanyagnak. Majd az alábbi munkafolyamat szerint fonta meg: 50x50 cm-es 1 colos deszkára kört rajzolt ki, melynek peremén ujjnyi vastag lyukakat fúrt, melybe meghegyezett vesszőket dugott és 35-40 cm magasságban a tetején a vesszőket összekötötte. Ez képezte a kas bordázatát. Előkészítette az anyagot és a szerszámokat: kést, árat, kasvarrótűt, spárgát, ökörszarvkaszatot. Az ökörszarv vékonyabbik végén olyan átmérőjű lyukat vágtak, amilyen vastagra szánták a fonatot. A vastagabbik vége felől tömték szalmával vagy sással, tekerték, és fűzfa hasított vesszejével körbe tekerték ezt is, hogy egybe tartson. Ezt a tekerést fonták bele a kas előkészített bordazatába. Ha úgy akarták, hogy üvegből tudják etetni a méheket, akkor egy fedőszerű helyet kihagytak a tetején. A fonás végét levékonyították, hogy jobban illeszkedjen. Egy ilyen befonáskor lemérték a fonat teljes hosszát, így a többi elkészítésekor már nem kellett külön mérni. Amikor befonták, akkor az egyik sort a másikkal összevarrták. Ha lyukat hagytak a tetején, akkor a fedőt külön megfonták. A kész kast levették a bordázatról és friss marhatrágya, szalmatörek, agyagos föld keverékével mázolták be ujjnyi vastagon. Száradás után újra bekenték és fehérre meszelték. Színesre nem festették, csak a röplyukakat. A kasokat a századfordulón a már említett külső hatásokra és a hozam növelése céljából felváltották a kaptárak. A hagyományos szalma és gyékény viszont alapanyagul megmaradt. Az oldalfalakat ebből préselték. Ezt a jó szegetelő tulajdonság, az olcsó és könnyű beszerezhetőség, és a hagyományos szakértelem diktálta. A 35x28 cm és a 35x35 cm-es változatok fordultak elő, hátulról kezelhetőén 10-11 keretre építve. Röplyukak fölül vagy alul egyaránt előfordultak. Ezzel egyidőben készültek a két-három rekeszes Boczonádi-féle (ikerváltozatban is) kaptárak, tetővel. Egy-egy rekesz 10-11 keretes volt. Az oldalfalakat házilag előállított préselővel készítették. így akár mind a négy oldalt is egyszerre tudták kialakítani. A szalmából préselt falat félcolos deszkával szegez-' ték be, majd az ilyen kaptárát lángra tartva megperzselték bolyhosság ellen és tartósítás céljából. Géczi András tapasztalata szerint (ő is használ ilyet) 40 év után is tartósak. Mézkamrát, rakodókaptárat is készítettek ezzel az eljárással. BODNÁR LAJOS