A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 25. (Miskolc, 1987-1988)

TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Zimonyi Zoltán: Diákéveknek fejfa

meg kell legyenek a rekvizitumai. A tanárkarakter jól látható, külső jegyei, amelyek azonnal megragadják a diákot. Kémiatanárunkhoz nem a tárgya révén közeledtünk, az foglalkoztatott bennünket, hogyan is lehet nyújtott karral szabályos kört rajzolni a táblára. Vagy pontozott vonallal aláhúzni egy szót, a krétát visszafelé pöcögtetve. E külsőségek bűvölete azután szép lassan becsalta az érdeklődésünket a tárgy kelepcéjébe. Tanáraink csodálatosan sokoldalúak voltak, a latinos tudott kínaiul is, a matematikus műhelyfőnök volt, nemcsak a diplomáját tanította, hanem azt is, ami apáról fiúra szállt rá, még gyermekkorában, az asztalosműhelyben: a német-francia nyelvtanár, aki mellesleg idős fejjel még oroszul is megtanult, műhely- és menzafőnök is volt és a tanulószoba vezetője, biológiatanárnőnk kedvelt szereplője az iskolaünnepségeknek, gyönyörű zongorajátékával a hegedülő fizikatanárt kísérte. Ábrázolósunk jegyzett festőművész volt (nem rajztanár). A fiatal, József Attila-díjas költő, Pintér Lajos szavait már kölcsönvettem írásom címéhez, hadd idézzem most újra őt: „Tanítód, tanárod arca: medallon". E közül az arcok közül most csak egyet hívok elő az idő negatívjairól, példaképemet, Bede Zoltánt. A legnagyobb tisztelettel és szeretettel őrá emlékszem azok közül, akik keze alá jártam. Elfogultsággal senki sem vádolhat, matematikát tanított, s a tárgya nem érdekelt. Elsőtől vitt, végig az érettségiig, majd mindhalálig. Ahogy a Gaudeamus dallama elbúcsúztatott bennünket, megfogadtam, hogy hálámat, amelyet embersége, nagy szakmai, tanári tisztessége kiváltott belőlem, kifejezésre juttatom. Nem tartoztam a tanárok körül sürgölődő, s az érzéseit könnyen kimutató diákok közé, ám most úgy éreztem, hogy ez a zárkózott, érzelmeit ugyancsak mélyre rejtő tanár megérdemli, hogy tudja is, mennyire szerettük mindannyian, az egész osztály. Nem is sejtettük, valószínű ő sem, hogy már ott pusztít benne a rák. Lelkiismeret-furdalást érzek azóta is, mert az eltervelt ünnepi, újévi, névnapi üdvözlőlapokból jó ha egy is postára került, végül csak emléke előtt tiszteleghettem a Deszka-temetőben. Sírjára érettségi találkozóinkkor virágot viszünk. Igazságérzete nem tett különbséget közöttünk, a napi teljesítményt értékelte, egyesre és ötösre bukdácsoló és kitűnő tanuló is felelhetett nála. Megható volt utolsó óránk; szűkszavú, logikus, jól követhető tantárgyi magyarázatai védőpajzsa mögül ekkor tűnt elő teljes embersége, szíve melege. Iskolánkat a hagyományőrzés, az oktatás régi értékeinek megtartása mellett a megújulás, a kísérletezés is jellemezte. A kísérleti nyúl szerepét a mi osztályunk töltötte be, mint első 5 + l-es tanítási rendű (politechnikás) tanulócsoport, ami annyit jelentett, hogy a megszokott oktatás öt napra korlátozódott, a hatodikon (a szabad szombat még ismeretlen volt) gyakorlati képzésben részesültünk. Abból, hogy e kísérletre nem valamelyik főtanár osztályában került sor, arra következtetek, hogy az iskola elég szkeptikusan fogadta a gimnázium hagyományos jellegének megváltoztatási kísérletét, s értékesebb diákjait, osztályait megóvta a próbálkozástól. Emlékezetem szerint a gyakorlati foglalkozásokat az 1958/59. tanévtől kezdtük el, másodikban, az iskola jól felszerelt műhelyében, akkor még (kötelező) rendkívüli tárgyként, félévig fa-, utána fémmunkát végeztünk. Harmadiktól a XVI. sz. Autójavító Vállalatba jártunk el heti egy napon, a nyári szünidőben hosszabb gyakorlati foglalkozásra is köteleztek ugyanitt. Harmadéves koromban ünnepeltük az iskola fennállásának 400. évfordulóját. Úgy emlékszem, ekkor szólalt meg újra az a kisharang, amely még a régi református gimnáziumban kongatta a szüneteket, s amelyet a múzeum adott kölcsön az ünnepségekre. Egy régi felvételt őrzök a kallódó fényképek között, a B osztályok (vertikálisan kialakított) alapszervezete nevében szalagot kötök az iskolazászlóra a jubileumon. Ekkoriban, az évforduló során tárult fel előttünk a Földes Gimnázium előtörténete, a hagyományok felkutatása és őrzése mind nagyobb teret kapott; budai lakosként is megmaradt miskolci