A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 25. (Miskolc, 1987-1988)

TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Zimonyi Zoltán: Diákéveknek fejfa

helytörténeti érdeklődésem is idáig nyúlik vissza, az iskolai pályamunkákig, s az önképzőköri előadásokig. Némi irigységgel gondolok azokra, akik tudományuk alapjait a Földes Gimnáziumban vetették meg. Én nyugtalan diák voltam, talán még pontosabb, ha könnyelműnek nevezem magam. E könnyelműségből, sajnos nem rázott fel senki, nem akadt, aki az engem érdeklő szakterület végtelen tudásanyagát felvillantotta volna, megéreztetve, hogy milyen mérhetetlen szorgalommal kellene máris kihasználnom minden pillanatot. Akkor még jófejű, jómemóriájú és elég gyors felfogású voltam, s azt gondoltam, hogy a néhány gimnáziumi tankönyvet szükség esetén bármikor megtanulom. Szerencsésebb esetben a gimnáziumi években is rányílhatott volna már a szemem az irodalom- és történettudományban ütköző véleményekre és vitákra, s rádöbbenhettem volna, milyen végtelen területet is kell bejárnom, hogy hozzávetőlegesen is tájékozottnak mondhassam magam. Tanárom, amikor már eldőlt, hogy magyar-történelem szakra jelentkezem, két könyvet azért a kezembe adott a házikönyvtárából, az egyik a Bóka-Pándi volt, a másik Révai József akkor nemrégiben megjelent tanulmánykötete. A sors fintora, hogy a felvételembe így is besegített: a jó debreceniek alighanem megijedtek, s gyorsan zöld utat adtak, ahogy Madáchról írott felvételi dolgozatomból Révai dörgedelmeit hallották vissza. Pedig nem is Debrecenbe készültem, hanem Egerbe. Pontosabban, tudtam én, hogy Debrecenbe kéne menni, odahúzott a szívem, ám, ahogy ez az eddigiekből kiderült, nem tartoztam az eminensek közé, értelmiségi származásom pontértékben is kifejeződő hátrányt jelentett. Édesanyám özvegyen nevelt bennünket, biztonságosabbnak vélte, ha csak főiskolára jelentkezem. Az iskola - pontosabban a Tok Miklós vezette Földes Gimnázium - ajánlását a felsőfokú intézmények akkoriban mértékadónak tartották, jó lett volna tehát megtudni, miként vélekedik az iskola a jövőmről. Anyám szegény, ha nagy ritkán be is jutott addig a tanári elé, rendszerint hívatták, fegyelmi okból. Most önként zarándokolt be, nagy riadtan tanácsot kérni az igazgatótól. A pályaválasztásomat így végül Tok Miklós döntötte el. Szó sem lehet Egerről, intette le anyámat, Zolinak Debrecenben a helye. Jeles diplomám őt igazolja. Tok Miklós törődött a diákjaival; azt hiszem, meg is voltak a személyes csatornái, amelyen elindított bennünket. A Földes Gimnázium érettségi bizonyítványa jó ajánlólevél volt bárhová. Később tanácsi tisztviselőként volt diákjaira, kollégáira támaszkodott, közülünk választotta nem egy munkatársát. Sokszor hallottam, ahogy gyűlölettel emlegetik Tok Miklós kegyenceit. Magam a protekciót megvetem, kellemetlenül éreztem magam, ha különféle beosztásaimban ilyen-olyan közbenjárásra kértek. Önként viszont szót emeltem azokért, akiknek meggyőződhettem a tehetségéről, s tudtam, hogy támogatásuk közérdek. Lakva ismerjük meg egymást. S ki ismerné jobban az életbe kilépő fiatalt, mint tanára: jellemét, tehetségét, szorgalmát. Talán Tok Miklós hatása tette, hogy néhány diákom pályáját én is egyengettem, s hogy nem érdemtelenül, példa lehet rá az a Kádas Mihály, aki a televízió nyilvánossága előtt a Szivárvány című vetélkedőn mostanában oly szép sikereket szerzett a miskolciak csapatának. Természetesen csak magamról, s a magam nevében beszélhetek. Tok Miklós (már osztályvezetőként) a Földes Gimnáziumban helyezett el félfüggetlenített tanárként; heti három napon berendelt munkatársa lettem az osztály népművelési csoportjánál. Nyilván szüksége volt az újszerű népművelés-képzésben részesült fiatal szakemberre. Nem kegyencként, eleven bástyaként a pozíciója védelmében, hanem olyan munkatársként, akit régtől ismert - jellemét, tehetségét, szorgalmát -, s aki - földesbeli szavajárása szerint - agilisén, a dolgok elébe menve, az igények és a lehe-tőségek szerint önállóan tud dolgozni. Nem szeretnék ezekbe az emlékekbe most belemerülni. Bizalmát azzal háláltam meg, hogy szuverén munkatársa próbáltam lenni. A hivatali demokrácia természetesen nem az