A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 25. (Miskolc, 1987-1988)

KÖZLEMÉNYEK A FÉMRESTAURÁLÁS KÖRÉBŐL - Báthy Géza: Korszakváltás a fémkonzerválásban?

A külföldi átvételeknél - vétlenül és a feltétlen jó szándék ellenére - aránytalanságok is adódtak. A katódos fémtisztítást pl. öt sorban tárgyaltuk, ugyanakkor az anódos módszert több mint két oldalon. A korszakot a külföldi helyzetnek megfelelően a kémiai és elektrokémiai tisztítási módszerek túlsúlya jellemezte. A meginduló korszerű restaurátori tevékenységet széles szakmai körben terjesztették a Kinizsi utcai épület III. emeletén megtartott első alaptanfolyamok. Megkezdődött a „Múzeumi Műtárgyvédelem" köteteinek közreadása. IV. A tudományos restaurálás korszaka. A differenciált kutatásokat és gyakorlati eredményeket felmutató korszakot 1974-től datálhatjuk. Nevezhetnők MRMK- vagy KMI- Restaurátor osztály korszaknak is. Ezekben az években a magyar restaurálásügy a magas szintű alap-, közép- és felsőfokú képzés megszervezésével, sikeres nemzetközi konferenciák szervezésével és figyelemre méltó szakmai eredményeivel felzárkózott Európa élvonalához. Kialakultak a restaurálás eszköztárának az optimálishoz közelítő arányai. A restaurátorképzés hatására a budapesti intézmények mellé zárkóztak fel jó eredményeikkel a legjobb vidéki restaurátor-központok. Az előző és ezen korszak fejlődésénél jól megfigyelhető volt a tudománytörténet ismert törvényszerűsége az új eljárások és felfedezések fogadtatásának három fázisáról: 1. Ellenzik, támadják. 2. Elfogadják, sőt mindenre alkalmazni kívánják. 3. Helyükre kerülnek az új ismeretek, kialakulnak a valóban eredményes felhasználás eredményei. Itt tart valahol a 70-80-as évek magyar restaurálásügye. A restaurálás-történet és elmélet szempontjából viszont valami megváltozott a 80-as évek elején, amiről itt és most feltétlenül beszélnünk kell: ez jelentheti a megkérdőjelezett új korszakot. Beköszöntét alig vettük észre a többször hazánkban tartózkodó Lucilla Olivieri előadásait hallgatva, magas művészi kvalitású fémtárgyak kezeléséről. Mint az ostiai múzeum restaurátora, a nagyméretű bronzszobrok kezelésénél lényegileg csak mechanikus tisztítást és hosszas desztillált vizes átmosásokat alkalmazott, majd benztriazolt és kiszárítás után megfelelő konzerválószert. Miért nem alkalmazta, vagy talán nem is ismerte a nálunk jó táblázatokban is szereplő sok-sok módszert, melyek a korrodeált felületek feltárására, megtisztítására, a káros korróziós vegyületek átalakítására vagy eltávolítására szolgálnak? Az elmúlt 2 évben külföldi laboratóriumokban tapasztaltak megerősíteni látszanak e felfogást. A szinte kizárólagos mechanikai tisztítás után igen alapos és hosszú szárítást alkalmaznak, majd megfelelő bevonatrendszerrel védik a fémtárgyakat környezetük korrozív hatásaitól. A fémek hosszadalmas és esetenként vitatott kémiai-elektrokémiai sótalanítása-átalakítása és feltárása helyett mintha egyre inkább ezt az utat választanák Weimarban, Berlinben és egyéb neves központokban, ahol még nyelvi akadályai sincsenek a fejlettebb szomszédok eredményeinek gyors megismerésében és átvételeoen. Érezhetően csökkennek a hivatkozások a trieri R. Wihr, a freiburgi Wolber sótalanítási módszereire, vagy a firenzei E. Formigli B-70-es módszerére, hogy csak néhányat említsünk. Ezeket a bonyolult technikai felszerelést és hosszú kezelési időt igénylő módszereket az elmúlt években is inkább csak a művészeti múzeumok kiemelkedő értékű antik tárgyainál alkalmazzák. Ersfeld és Bleck több dolgozatban foglalkoznak a sótalanítás körülményeivel (a sók oldhatóságával, nyomás és vákuum alkalmazásával, elektrolitikus megoldásokkal stb.). Gondosan vizsgálva e módszereket, jelzik azok nehézségeit és nem egyértelmű hatásmechanizmusukat. Pozitívumként az igen gondos és hosszan tartó kiszárítás jó eredményeit ismertetik. A fémkonzerválásban megjelent tendencia konkrétan ható restaurátori felfogást