A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 24. (Miskolc, 1986)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Viga Gyula: Bükk-vidéki adatok a paraszti munkaerő migrációjához

A fentebb említett táji különbségek, eltérő geográfiai adottságok mellett, a korábbinál nagyobb figyelmet kell szentelnünk a hegyvidék és az alföldi területek közötti klimatikus eltéréseknek, a vegetációs ciklus hegyvidéki „csúszásának", lassabb ütemének. Mert csak szélsőséges esetekben figyelhető meg, hogy a hegyvidéki népesség földjei egyáltalán nem adnak gabonát a népesség számára. Mai hazánk területén csak néhány tucat, magasan fekvő, illetve speciális tevékenységre orientált falu, elsősorban huta- és hámor-településre jellemző ez, bár természetes, hogy a Trianon előtti Felvidéken, illetve a peremterületeken nagyobb számban fordultak elő szélsőségesen mostoha adottságú falvak. Ezzel szemben a középhegységi zóna településeinek zöménél a populáció gabonaigényét részben fedezi a szántóterület, s a termés kiegészítését szolgálja az alföldi gabona. S hogy abban részesedhet a hegyvidéki népesség, annak éppen a vegetáció „késése" az oka. Már a múlt század végének gazdasági szakirodalma rámutatott arra, hogy éghajlati viszonyaink között a tengerszinttől számított 100 méterenkénti emelkedés 3 napos késést okoz a termesztett (és vadon termő) növényzet virágzásában, s mintegy 6 napot az érésében. Hasonló eltolódást okoznak a szélességi körök egy-egy foknyi (111 km) eltérései is: amíg országszerte tavasszal, március közepétől április közepéig vetettek, addig a Felvidéken nemegyszer május második feléig kihúzódott a vetés. Ebből következően - a történeti Magyarország vonatkozásában - a legdélebbi és legészakibb pontok között a zab aratásának idejében 1,5 hónap, a rozs aratásában 2,5 hónap, a kukorica érésében 5-6 hét, a szüret idejében pedig 6 hét különbség is adódott.

6 Vagyis: a hegyvidék mezőgazdasági vándormunkásainak jelentős része ezt a néhány hetet fordította arra, hogy részt vegyen az alföldi területek betakarításában. Amikor végeztek az aratással és csépléssel, s hazatértek, akkorra érett kasza alá saját gabonájuk. Ha az Északi-középhegység és az Alföld között nem is számolhatunk a fentebb említett szélsőséges értékekkel, mégis úgy tűnik, hogy kb. 3 hét szabad munkaidőt kell figyelembe vennünk, amely elegendő volt a hegyvidéki népesség jelentős részének, saját gabonatermése kiegészítésére, így aztán elsősorban a földtelenek, illetve töredékparcellán gazdálkodók voltak azok, akik hosszabb időre summásnak mentek, a 8-10 holdas gazdák már elsősorban felnőtt gyermekeiket, családtagjaikat, a tartósan „felesleges" munkaerőt engedték el tavasztól őszig. Különös figyelmet érdemelnek e vonatkozásban Fényes Elek szavai, aki Bélapátfalva kapcsán a bükki vegetációról a következőket írja: „A növénytenyészetre nézve, megjegyzést érdemel, hogy a növénytenyészet e vidéken Apátfalvától egészen Bánhorvátiig, Eger vidékéhez képest, 8-10 nappal késik".

7 A vegetációnak ez a késése - különösen az alföldihez képest - alkalmat teremtett arra, hogy a hegyvidéki emberek, főleg aratómunkások szegődjenek az Alföldre. Hasonló példát idézhetnénk a Mátrából is: mátraderecskei adataink szerint mikor az aratóbandák végeztek az Alföldön a betakarítással, s hazatértek, akkor kezdhették el aratni a saját gabonájukat. (Megjegyzem, hogy ennek lényegében mai, „korszerű" formája is megfigyelhető: a szlovákiai mezőgazdasági üzemekből jönnek a borsodi, abaúji tájakra aratni a kombájnok, s amikor itt végeznek a betakarítással, akkor kezdik otthon a munkát, az itteni üzemek viszontsegítségével). Esetünkben tehát a két szomszédos nagytáj közötti vegetációs perióduskülönbséggel is kell számolnunk, amely lehetővé tette - főleg az aratás és nyomtatás-cséplés idejére - az idénymunka vállalását. A fél évre elszerződött summásokon kívül tehát gondolnunk kell a népesség tágabb csoportjainak időszakos munkamigrációjára is. Mindez az ökológia sajátos megnyilvánulása tájunk hagyományos kultúrájában. Sajátos szempontunkból a Bükk huta-településeinek helyzete, melyeknek jószerivel nem volt művelhető szántóföldjük, így a népesség az összes mezőgazdasági terméket a vándorkereskedelem és a mezőgazdasági idénymunka révén szerezte meg. Kétségtelen ugyan, hogy e vándormunka fő iránya a peremterületekről mutat a Kárpát-medence belseje felé, ám nem hagyható itt figyelmen kívül az Északi-közép-