A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 24. (Miskolc, 1986)

FEJEZETEK A TAKTAKÖZ NÉPRAJZÁBÓL - Páll István: A Taktaköz néprajzi képe az 1772-es úrbéri összeírások alapján

bajon), „sőt némelly Esztendőkben a' gyakor esőzések és hó vizek vagy is föld árjai miat Vetéseiknek némely részeiben meg károsodnak" - panaszolták a báji lakosok. A földszűkéhez Csobajon az is hozzájárult, hogy a településnek - mint már említettük - négy földesura is volt, akik a kevés szántóból is a „számokra alkalmast megh szántanak minden idén", így a szántó nélkül maradt lakosok nagyobbik része más települések határában bérelt földet és odajárt szántani. Tardoson is felpanaszolták, hogy a lakosok „szántó földgyöknek szűk volta miatt más Határra szorulnak szántani." A már említett talajviszonyok eredményeként aránylag nagy kiterjedésű rétek és legelők álltak a lakosság állatainak rendelkezésére, ám ezek a folyók gyakori áradásai miatt igen sokszor hasznavehetetlenné váltak. Báj és Tardos kivételével minden más községben megjegyezték, hogy „Midőn ezen Hellységnek határjában az árvizek ki nem jönnek, mind vonó 's mind heverő marhájoknak elegendő legelő mezejek vagyon." Ám ha az árvizek hosszú ideig nem húzódtak vissza a folyómedrekbe, a lakosság kénytelen volt a szomszédos falvak határában legelőket bérelni állatai számára (Taktakenézről, Tardosról és Tiszaladányból vannak erre vonatkozó adataink), de a csobajiak „heverő marháj ok" egy részét a hegyekbe, más részét „a Tiszántúl való részekre alku szerint szokták terelni". Ha az árvizek engedték, a legtöbb település határában elegendő kaszáló és rét termetté az állatok téli eleségének szánt szénát, sőt Taktakenéz kivételével még sarjút is kaszálhattak majd' minden esztendőben. Csobajon panaszolták, hogy a hosszan kinnmaradó áradások miatt „tellyességgel hasznos szénát nem kaszálhatnak", sőt a kakás és békanyálas fűből álló szénájuktól állataik sokszor el is pusztultak. A vizek segítették is az állattartást annyiban, hogy bőséges (néha túlságosan is bőséges!) itatóhelyül szolgáltak a legelő állománynak, sőt Tiszaladányban „bent az Hellységben is kutakat szoktak tartani, mellyekbűl marhájokat itattyák". Báj és Taktakenéz határában a szikes területekből volt annyi, „hogy semmi féle marhájokat sózni nem szokták" - ami nem csekélység az akkoriban is messze földről szállított só vételárának megtakarítása szempontjából. A helységek „közönséges szükségekre", tehát közös használatára az uraságok Bájon 12, Csobajon 15, Taktakenézen 30 és Tiszaladányban 40 „ember vágó rétet" biztosítottak évente, melyet Tiszaladányban „falustul" szoktak volt esztendőnként lekaszálni. Ezekből az uraság sem dézsmát, sem harmadot nem követelt. Nem tudjuk, hogy ekkoriban hány állatot tartottak ezeken a legelőkön és réteken, mennyinek takarítottak be szénát. A század végéről azonban rendelkezünk egy összeírással, amelyből esetleg következtethetünk a közel negyedszázaddal előbbi állapotokra. Mindent összevetve a 6 taktaközi településen 1796-ban 28 kezes és szilajtartású tehén- és ökörcsordát, valamint gulyát, 10 ménest, 36 juhnyájat és 2 disznókondát írtak össze. Ezek a számok is mutatják, hogy a terület nagyméretű állattartással próbálta ellensúlyozni a szántóföldek szűkösségét.

10 A természeti környezet ki- és felhasználásából is elég sok haszonvétele származott a lakosságnak. A folyó- és állóvizek árterein s a mocsarakban termő nád és sás elegendő mennyiségben állt rendelkezésre a tüzeléshez, s az ugyanitt nőtt füzesekből is ingyen vihettek tűzrevalónak a bajiak és a taktakenéziek. Az épületek fedéséhez Tiszaladányban néha gyékényt is vághattak, olykor el is adhattak belőle; Tardoson is elegendő sás és gyékény termett, ami mind a házfedési, mind a tüzelési igényeket kielégítette. Csobajon - miként az a bodrogközi és rétközi településeken is szokásban volt - időnként szőlőkötözéshez szükséges sást is kaszálhattak.

11 A fentiekből kiderül, hogy tűzre helyben csak vízinövényeket szerezhettek be, fát csak ritka esetben kaphattak a lakosok. Á csobajiak tűzifát a Tiszán „le hordott fákbúl