A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 24. (Miskolc, 1986)

FEJEZETEK A TAKTAKÖZ NÉPRAJZÁBÓL - Páll István: A Taktaköz néprajzi képe az 1772-es úrbéri összeírások alapján

mind pénzen szokták venni", s a tardosiaknak sincsen, „hacsakaTiszábúl nem fognak" árvíz idején. Épületre való fát is rendszerint máshonnan, pénzért hozattak a lakosok, bár ahol a földesuraknak volt valamicske erdejük, onnan ágasokat, „némellykor aprólékosabb épületre" elegendő épületfát, „nehánkor Commissio mellett", ingyen kaphattak. Egyedül Tiszaladányban volt a földesúrnak tölgyerdeje, melyből a lakosok-az élő, nyers tölgyfa kivételével - szabadon hordhattak tűzifát. A tölgyfa makkjára mindenkor a helység lakosainak volt elővásárlási joguk. Annak ellenére, hogy a terület folyó- és állóvizekben igen gazdag volt, csak két községből van tudomásunk arról, hogy a lakosság halászattá] is foglalkozott. Tiszaladányban az ottaniak ősszel és télen a maguk szükségletére s néha eladásra halásztak, míg a tardosiak a Holt-Tiszán kívül halászhattak azzal a feltétellel, hogy a fogás egyharmadát átadták az uraságnak. Fentebb már többször utaltunk rá, hogy némely terméket a lakosok el is adtak. A hegyaljai mezővárosok igen közel feküdtek a tárgyalt településekhez, így azokat - hacsak árvíz nem hátráltatta vagy éppen nem tette lehetetlenné a közlekedést - rövid idő alatt elérhették. Ugyancsak előny volt az itt lakók számára, hogy végig szárazon mehettek, sem híd, sem révvámot nem kellett fizetniük vásárra menet. Tokaj, Tarcal, Keresztúr, Tállya, Mád vásárain cseréltek gazdát az itt nevelt jószágok, „minden névvel nevezendő el adó javok", a megtermelt kerti vetemények stb. Csobaj káposztát, répát, hagymát, Tiszaladány a fentieken kívül salátát és petrezselymet, Báj káposztát és hagymát hordott az imént felsorolt mezővárosok piacaira, Taktakenéz lakosai pedig a dohányos kertjeikben termelt „jó féle" dohányukból szoktak volt „alkalmas" pénzt keresni. A csobajiak szekereikkel járták a hegyaljai városokat és vásárokat, ahol pénzkereseti célból kövek és trágya fuvarozását vállalták. Nem tudjuk megfelelően értékelni azt a csobaji adatot, mely szerint a lakosoknak „mind fel a Hegyallyáig, mind le az Tisza mentében az alföldig ár víz idején volna módjok az kereskedésben ha hozzá való edények volna, ég megh szokták volna"; Báj összeírásában megjegyezték, hogy ,,a' Határjokban elfolyó és annak minden esztendőben járó árjai jó alkalmatosságot nyújtanak a' Lakossoknak a' hajókkal fel's alá való kereskedésre ha meg szokták volna". Úgy tűnik, hogy az összeíró itt csak az adott lehetőségből indult ki, s a lakosok nem gyakorolták a kereskedésnek efféle, a Tisza felsőbb szakaszain igen gyakran űzött formáját. A hegyaljai szőlők mindig elegendő munkalehetőséget biztosítottak a környező területek lakosságának. Fentebb már említettük, hogy a taktaközieket úrdolga fejében kötelezték földesuraik a szüreti munkákban való részvételre, de azonkívül is valamennyi itt vizsgált településnél megjegyezték, hogy „Egész nyáron ez Helynek Lakosai Tokaji 's Tarczali szőlő Hegyek csak fél mért földnyire hozzájok lévén, minden munkákra ki járnak, 's ott szokták meg keresni Portiójokat, 's egyéb szükségekre való pénzeket, sőt kenyereket is abbúl szerzik" (Tiszaladány). Nem véletlen, hogy a kényesebb szőlőmunkákra pénzért fogadtak munkásokat, s nem úrdolgában végeztették azt el; a földesurak nagy része belátta ugyanis, hogy a robotban végzett szőlőmunkákban több a kár, mint a haszon, s ezért folyamodott a fenti megoldáshoz

12 (nem beszélve arról, hogy így a lakosság megkereste azt a pénzt is, amit aztán a földesúrnak adó fejében be kellett fizetnie!). A lakosság mozgékonyságát bizonyítja az is, hogy bár Taktakenéz kivételével mindegyik községben volt szárazmalom (Csobajon kettő is), „az vízi malmok kedvéért" a lakosok a 2-3 mérföldnyire fekvő hernádi vízimalmokhoz jártak őrletni „minden vám adás nélkül".