A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 23. (Miskolc, 1985)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - D. Varga László: Kendertermesztés és feldolgozás Deregnyőn

csavarható guzsalyokat" a későbbiek során gömöri asszonyoktól vásárolták, akik házalva árusították azokat. A guzsaly nehezéke különálló, festett darab volt. A fonásnak, mely a hosszú téli estéken történt, mint másutt, itt is hagyományai voltak. Ahol erre mód volt, fonóházakban közösen fontak. Ilyenkor természetesen nem maradtak el a boszorkánymesék sem, aminek végül is az lett az ára, hogy a lányok féltek hazamenni a fonóból. Ezeket a meséket, általában az öregasszonyok mesélték. A fonóba eljártak a legények is, s olykor virtuskodás közben olyan is megtörtént, hogy valamelyik legény alágyújtott a guzsalyon lévő szösz alá. „Ha a fiúk ott vótak, tettük a csudát, oszt nem ment a munka" — emlékeznek vissza. Többféle játékot is játszottak. Egyik kérdezz-felelek szójáték volt: „Kútba estem . . .", „Hány méterre ...?", „Százkettőre ...", ,,Ki húzzon ki... ? ", „Boksa Miska . . ." Mikor ezt kimondta a lány, a vele szót váltó fiú hozzáugrott és gyorsan megcsókolta. Másik játék: a lány az ajtóban állt és az alábbi közismert szöveget mondta: „Csirke csipog az ágy alatt, legény jár az ablak alatt... gyere be, gyere be, gyere be, páros csókra várlak ide be". A lányhoz ugró fiúnak kijárt a páros csók. Miután januárban, februárban befejezték a fonást, következett a fonal motólálása. Jobb kézzel forgatták a motólát, miközben bal kézzel a csuporba helyezett és abban forgó orsóról húzták a fonalat. Ha esetleg eltévesztették a fonal „keresztbe szedését", le kellett bontsák, s újból kezdték. A motólára felkerült fonalmennyiséget pászmában

4 tartották számon. A mennyiség jelölésére használták még a sing

5 kifejezést is. Motólálás után a fonalköteget levették a motóláról, spárgával átkötötték és feldobták a mennyezethez erősített rúdra. Tíz pászma volt egy darab. A szövést megelőzte a fonal fehérítése, a szapulás. Élihez jó hamura volt szükség, ezért a „kastélyba jártak hamuért, mivel Ott kemény, jó minőségű fával tüzeltek", nem úgy, mint háznál, ahol limlomot használtak tüzelőnek. Szapulás után a fonalkötegeket újból „levitték a vízre" (még télen), hogy kimossák a lúgot. Zurbolóban (köpülő) meleg vizet vittek magukkal, melybe „meggémberedett" ujjaikat mártogatták olykor-olykor. Átmosás után a fonal visszakerült a lakásba, ahol a masina (spór) fölött, illetve a padláson szárították. Szövés előtt a fonal még darabban volt, melyet kisebb egységekre bontottak. Ezután felrakták a bakra, ahonnan spulyálással a faj fára került, majd onnan a lapátkán keresztül a vetőre. Vetés közben a fonalat újból pászmákba osztották, azaz a szálakat átkötötték. A vetőről a szátfára, arról a nyüstbe, és a bordába szedték a fonalat. Ezen előműveletek után következett a szövés. Szövéshez nemcsak kenderfonalat használtak, hanem „adtak hozzá" vegyesen, pamutfonalat is. így puhább és tetszetősebb szőttest kaptak. Ez esetben viszont a pamut volt a fennjáró, azaz ez került a szátfára. A finomabb fonalból minőségileg, de sztétikailag is jobb, „mutatós" asztalterítőt, törölközőt, konyharuhát, alsóruhát, cselédabroszt, lepedőt, míg a durvábból zsákot, ponyvát, plakcint, istrángot, lókötőféket, valamint különböző kötélféléket készítettek. Ami a szőtteseket illeti, azok készítése a múlt század második felében élte virágkorát. Viszont ez a háziipari munka nyomon követhető jóval későbben, még az 1950-es években is. Mindezek ékes bizonyítékai a csűrök és padlások mélyén ma is nyugvó kendermegmunkáló munkaeszközök, az egykor staférung szerepét betöltő szőttesek, melyek a szekrények alján nyugszanak. Ezek megmutatják a szövési technikát, s annak gazdag, egyszerűségében is változatos motívumkincsét. A kendermunkával kapcsolatos munkafolyamatok, eszközök terminusai a tájegységen belül (a mai Ung-vidék) érdekes kérdéseket vetnek fel, ami részletesebb, nyelvi elemzést érdemelne. Az említett terminológiai eltérések ellenére a kendertermesztés folyamata hasonlóképp ment végbe, mint más területeken.

6 Az előkészítő munkák mellett a szövési