A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 23. (Miskolc, 1985)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - D. Varga László: Kendertermesztés és feldolgozás Deregnyőn

kicsépelték, összeseperték és rostával a magvakat kiszelelték. A vetéshez szükséges mennyiséget eltették a következő évre. Az évszázadokon keresztül egyik legjelentősebb háziipari növény földből való kiszedése, a nyűvés mindenkor kézzel történt. Lévén szó erős, háncsrosttartalmú növényről, e munkafolyamathoz kesztyűt használtak, enélkül ugyanis, a durva kenderszálak feltörték volna az ember tenyerét. Nyűvés után a kendert kévékbe kötötték, amihez kenderkötelet használtak. A kenderkötél készítése úgy történt, hogy „jó maroknyi" kenderszálat kétfelé választottak és a virágos végét „egybe (gúzsba) kötötték", hogy hosszabb legyen. Egy-egy kéve olykor meghaladta a hét-nyolc kilót, ami harminc-negyven centi átmérőt jelentett. A kéve vastagsága attól is függött, milyen vastag volt a kenderszál. Ha magasabbra nőtt a növény, akkor kisebb kévéket kötöttek, hogy könnyebb legyen a munka vele. A kévéket rakásba hordták (hasonlóképp, mint a kukoricakórót), állítva, egy-egy rakásba tizenöt-húsz kévét. Az újbóli vetésre szánt magvas kender szárítása a mezőn, míg a virágosé a háznál történt. A szárítás után következett az áztatás, amit a legközelebbi folyóban, patakban vagy tóban végeztek. Tíz—tizenöt kévét szalmakötéllel átkötöttek. Ezt a köteget jázánka

3 néven ismerték. Ezt aztán póznába rakták, és színes ronggyal megjelölték. Utána karóval középen átszúrták a jázánkát, hogy az iszapba rögzítsék, nehogy a víz elvigye. Még víz alá helyezés előtt a köteget szalmával betakarták, erre mintegy húsz centiméternyi sárréteget raktak. Ennek szintén az volt a célja, hogy a köteget „lesúlyozza", a víz alatt tartsa. Az áztatás öt—hat napig tartott, közben „le-lejártak a vízre megnézni, hogy mennyire ázott ki". Ilyenkor kihúztak belőle néhány szálat, hazavitték és kiszárították, hogy megtudják, mennyire puha, s lehet e már kiszedni. Ha elég puhának találták, úgy következhetett a kiszedés. Először lekaparták a jázánkáról a sárréteget, szétoldották a köteget, és egyesével átmostak minden kévét. Utána kihordták a partra, újból rakásba rakták, hogy a víz lecsurogjon róluk. A virágos kendert általában zölden szárították („így szebb volt a növény"). Az időjárástól függött a száradás: napsütéses időben három nap után a férfi szekéren hazaszállította a kendert. Hazaszállítás után az udvaron újból szétrakták a kendert, a kévéket egymásnak támasztva úgy, hogy azok alsó részét „széthúzogatták", a jobb szellőzés és száradás céljából. Amennyiben napsütéses idő volt, úgy a kender négy-öt nap alatt megszáradt. Minél szárazabb volt a kender, annál törhetőbbé vált. Még vágás előtt a kender szárát megtörték egy kótissal, hogy a vastagabb rostrészt előzetesen eltávolítsák a szárakból. Ezután következett a vágás a kendervágón, miközben a pozdonya a rostos-fás rész kihullott közüle, s a rostok szálasán kiváltak belőle. A vágást követte a simítás, ami hasonlóképp történt, mint az előbbi: a simító befejezte a korábbi munkafolyamatot; a vágás után még visszamaradt rostokat is eltávolították, „kiverték" a szárból. Az így kapott szöszt, kettéhajtva, pokrócba (pléd) rakták, a gombolyagokat fejnek nevezték. A simítást kétszeri gerebenyezés követte, s az így kapott nyersanyagot kétfelé osztották: a finomabb szöszit, illetve a durvább csepűre. A „finomabbakat" (szöszt) koszorúba fonva elrakták, a durvább csepűt gombolyagokba tekerték s zsákba rakták. Az anyagelőkészítő munkafolyamat ezzel a müvelettel tulajdonképpen befejeződött, s következhetett a fonás. A csepűt fonták először, mivel ezt nehezebb volt feldolgozni. Ebből a fonalból készült később a ponyva, sákok, plakcin stb. A fonáshoz szükséges egyszerűbb guzsalyokat a falu kerékgyártója, illetve egy-egy gazda készítette a feleségének. Az „össze-