A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 21. (Miskolc, 1983)

KÖZMŰVELŐDÉSI ÉS MUZEOLÓGIAI KÖZLEMÉNYEK - Csorba Géza: Megnyitó beszéd a Ferenczy Noémi emlékkiállításon

kapcsán. Éppen ezért és jelenlegi szűkös viszonyaink ismeretében kellene meghatározni az elvégzendő feladatokat vagy pedig ezekhez szabni a múzeum belső viszonyait mind a munkatársak számát, mind anyagi körülményeinket tekintve. Mindezek mellett bízom benne, hogy a jelenlegi tervek következetes megvalósításával a mezőkövesdi Matyó Múzeum jelentősége nőni fog, következésképp az eddiginél sokoldalúbb, „látványosabb" tevékenységbe kezdhet és kezd. Hankóczi Gyula Megnyitó beszéd a Ferenczy Noémi emlékkiállításon Ferenczy Noémi emlékkiállításának megrendezésével a Herman Ottó Múzeum rendkívül értékes és szép karácsonyi, újévi ajándékot nyújt át közönségének. De nem csupán szép ez a tárlat, hanem fontos adalék is a 20. századi magyar művészet, s benne egy különleges életmű pontosabb megismeréséhez, mivel a negyedszázada elhunyt művésznő néhány nagyszabású, közismert főműve mellett itt látható a kiállításon számos kisebb, ám e művészet rajongói számára nem csekélyebb értékű vázlat, tanulmány, rajz, akvarell, amelyek a műhelymunkába engednek bepillantást, s újabb színekkel gazdagítják a Ferenczy Noémiről alkotott képet. Igen nagy és fölöttébb összetett korszakot idéz fel ez az életmű, a század elejétől az ötvenes évek közepéig. Tükrözi a modern magyar festészet legjobb hagyományát, benne van a korszak progresszív szellemének minden rezdülése, történelmi jelentőségű társadalmi mozgalmainak lenyomata, és még valami: alkotójának tiszta egyénisége, ragyogó tehetsége, hasonlíthatatlan formaalkotó képzelete, s a régi kézmívesek művészetét idéző, elmélyült mesterségbeli tudása, amely tulajdonságok egyedülállóvá teszik Ferenczy Noémi gobelinmüvészetét. Apjától, Ferenczy Károlytól örökölte Nagybánya tanítását, minden bizonnyal innen származott a természet iránti vonzódása, de a nagybányai természetszemléletből nem a puszta látásmódot, hanem annak mélyebb indítékát, az egyetemes harmónia iránti vonzalmat tette magáévá. Együtt élt és gondolkodott korának társadalmi és művészeti mozgalmaival, valamiképpen mégis magányos maradt, tételes tanokat semmiben sem követett, a műveiben megfogalmazott eszmék, gondolatok, érzelmek, kolletktív és korszerű karakterük ellenére is, mindig a maga külön világának törvényei szerint illeszkedtek a helyükre. Sokat tanult a régi gobelinművészettől is éspedig nemcsak a technika, a mesterség tiszteletét, hanem elsősorban a mondanivaló kifejezésének keresetlen őszinteségét, valamiféle puritán hitet az alkotó és a társadalom, a mű és a közönség összetartozásában, s talán éppen ebből adódik, hogy valójában raffinait artisztikumát elragadóan egyszerűnek, úgyszólván kézenfekvőnek látjuk. így tudta megteremteni egy zaklatott, világméretű konfliktusokkal megszaggatott, az életforma, a gondolkodás, a lelkiismeret válságaival terhes és esztétikailag is széttöredezett, ellentmondásos korban - paradox módon, de annál nagyszerűbb eredménnyel - művészi világának rendíthetetlen egységét s harmó-