A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 20. (Miskolc, 1982)

RÉGÉSZETI ÉS MŰVÉSZETTÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Kovács Béla: A nemzetségtől és ispánsági székhelyek kutatásának problémái Északkelet-Magyarországon

Nováki Gyula és Sándorfi György sajtó alatt levő cikkükben (A korai magyar várak sáncainak szerkezete és azok eredete) a sáncok nagysága alapján a szélesebb talpú és magasabb (Abaújvár, Sopron, Zalaszentiván), és a keskenyebb talpú és alacsonyabb (Hont, Bernecebaráti) típusokat is elkülönítik egymástól. Könnyű lenne a helyzetünk, ha a felsorolt ismérvek minden esetben tisztán jelentkeznének. Ez azonban nem így van. Mindkét építési technika során használhatták a különböző szerkezeti megoldásokat és nagyságbeli differenciák is lehetnek. Nincs most mód arra, hogy az építési technika minden részletkérdésére kitérjek, de röviden szólnom kell a legfontosabbakról. Ezek közül az első az égett sáncokhoz kapcsolódik. Lassan már száz éve folyik a vita azon — nemcsak itthon, hanem a nemzetközi porondon is —, hogy a kiégetés véletlen tűzvész eredménye-e, vagy szándékos kiégetés eredménye. A mesterséges kiégetés ellen általában azt hozzák fel érvül, hogy a földdel-kővel betemetett fák oxigén hiányában nem éghettek volna el. Az átégést a sánc tetején valaha állt paliszádjellegű védőfal leégése okozhatta. Ellenérvként azt hozom fel, hogy különféle korokból ismerünk hosszú ideig használt tűzhelyeket, amelyek körül a föld csak pár centi vastagságban égett át, sőc, különféle kemencék és kohók körül is — ahol pedig sokkal nagyobb hőfok volt, mint a szabad tűznél — 10-15 cmnél vastagabban nemigen égett át a környező föld. A sáncok magja viszont az 5-8 méteres vastagságot is elérheti, nagyon sok esetben kohósalak erősségűre átégve. Azt is érvként hozzák fel a kiégetés ellen, hogy a sánc ezáltal gyengült volna, hiszen sok esetben porózus, szemcsés rétegek találhatók a sáncokban. Ebben az esetben nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy eredetileg egészen bizonyosan sokkal keményebb volt a kiégett föld, de az évszázadok időjárási tényezői tették olyanná, mint amilyennek most találjuk. Mindenki által ismert jelenség, hogy a fagy és a nedvesség hatására még a tégla is porladni kezd néhány év múlva. Szomorúan tapasztalhatjuk ezt a jelenséget például a műemléki kiegészítéseknél is; elég itt példaképpen Kaposszentjakab vagy Somogyvár esetére hivatkoznom. A magyar és külföldi kutatók egy része a mesterséges kiégetés lehetőségét azért tagadja, mert ennek technikáját nem ismerjük. Kétségtelenül nehéz elképzelni azt, hogy hogyan lehetett néha több tízezer köbméter földet erős, homogén, cserép- vagy téglakeménységűvé átégetni. Nováki Gyula és Sándorfi György új cikkükben igen érdekes technikai adatokat közölnek. így például azt is, hogy a legegyszerűbb téglaégető kemencében egy köbméter tégla kiégetéséhez 1,3 köbméter fára van szükség a zárt és rostéllyal ellátott térben. Szabadtéri égetés esetén ennek a famennyiségnek két-háromszorosát is feltételezik. Ebből a konkrét tényből két meggondolkodtató következtetésre is juthatnánk. Az egyik az, hogy a sáncokat csak ott célszerű égetéses technikával készíteni, ahol a közelben nagy mennyiségű fa áll rendelkezésre. Igaz ugyan, hogy a nem égett sáncoknál is jelentős a szükséges famennyiség, de a szerkezettől függően még mindig kevesebb, mint az égett sáncoknál. Vulgárisan arra gondolnánk, hogy a nem égett sáncok a kevésbé erdős vidékeken fordulhatnának elő nagyobb számban. Még ha tényleg így is lett volna, állításunk bizonyítására ismerni kellene a X—XI. század erdőviszonyait, de ez szinte elképzelhetetlen. A másik meggondolandó tény az, hogy az égetés nem kívánhatott valami különleges, nehézkes módszert.