A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 20. (Miskolc, 1982)

RÉGÉSZETI ÉS MŰVÉSZETTÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Kovács Béla: A nemzetségtől és ispánsági székhelyek kutatásának problémái Északkelet-Magyarországon

Többek között ezért sem tudok azok megállapításaival egyetérteni, akik a vörös sáncok építését úgy képzelik el, hogy a tőidet előbb valamilyen módon kiégették, majd ezt döngölték rétegesen a faszerkezet közé. Ez a vélemény csak újabb technikai problémát vet fel, tudniillik, a földnek nagy tömegben, máshol való kiégetésének módját, nem is szólva arról, hogy más megfigyelések a fák és a nedves föld együtt történő összerakását bizonyítják. Nagyobb salakrögöket széttörve, belsejükben a legpontosabb kéreglenyomatokat lehet megfigyelni; ez pedig azt bizonyítja, hogy a nedves föld teljesen körbevette a fatörzseket. Ugyancsak nehezen bizonyíthatók azok az elméletek, amelyek szerint a helyszínen, de két-három fázisban történt volna a sáncok kiégetése. Ha a sáncok átvágásánál bizonyos rétegződéseket meg is lehet figyelni, ezek inkább más okokra vezethetők vissza. Ilyen esetekben lehetséges a faszerkezet bizonyos változása, más összetételű föld felhasználása, vagy az építési technika eddig még nem eléggé ismert részletmegoldása. Még egyetlen vörös sánc átvágásánál sem sikerült megfigyelni olyan jelenségeket, amelyek a kiégetés módszerét egyértelműen bizonyították volna. A gyöngyöspatai hitelesítő ásatás során elmondották, hogy amikor salaknyerés céljából gépekkel belebontottak a sáncba, akkor több helyen körbe rakott kövekből kialakított, 60—70 cm átmérőjű „kemencéket" figyeltek meg, amelyek korommal voltak tele. Elég sok kormos követ találtam ugyan, de in situ egyetlen ilyen alkotmányt sem. Már akkor arra következtettem, hogy a sánc építése során a rácsos-rekeszes faszerkezet közé sárba-földbe rakott kövekből függőleges irányú, szűk kürtőket alakítottak ki, amelyeket egymással vízszintes irányú légjáratok kötöttek össze; ezeket a fatörzsek köré rakott kövek alkothatták. Így biztosíthatták az égéshez feltétlenül szükséges áramló levegőt, az éghető anyagot pedig a sánc faszerkezete szolgáltatta. Gádor Judit Sály-Latorban nagyobb felületen figyelte meg, hogy a függőleges és vízszintes fatörzsek alatt és felett, illetve oldalaiknál kövek találhatók, mintegy körbefogva a gerendákat. A függőleges gerendák körül rendszeresen kerültek elő szorosan odadöngölt agyagkoloncok is. A latori megoldás is hasonló lehetett a pataihoz, és célja a légjáratok kialakítása lehetett. A felépített faszerkezet szabadon kinyúló gerendavégeit viszonylag könnyű szerrel be lehetett gyújtani, és a részben lefojtott fák lassú égése elég hőt fejleszthetett ahhoz, hogy a sánc földje keményre égjen. Ügy vélem, hogy ennél komplikáltabb módszert nem szabad feltételeznünk. Esetleg arra gondolhatunk még, hogy a fák közé faszenet is rakhattak, ezzel is növelve az éghető anyag mennyiségét. A latori ásatásnál volt megfigyelhető az is, hogy a sáncnak csak a védendő oldala égett át vörösre, a sánc belső, védett oldali harmadát esetleg a kiégetés után döngölték mellé. Az égetetlen részben levő faszerkezet lényegében azonos az égett részével, csak még függőleges cölöpsorok is erősítik ezt. Ám az is elképzelhető, hogy a belső hannadon már nem terjedt át a tűz. Célszerűnek látszana az eddig ismert sáncszerkezetek alapján felépíteni egy kisebb sáncszakaszt, megkísérelni annak begyújtását, kiégetését. Nováki Gyula és Sándorfi György számításokat végeztek a várak felépítésének munkaidő-szükségletére vonatkozóan is. Számításaik reális normatételeken alapulnak ugyan, eredményeiket mégis inkább tájékoztató jellegűnek kell elfogadnunk. Ök maguk is „optimális minimumnak" tartják a kapott értékeket. Ezek szerint Abaújvár 754 méter hosszú sáncát 100 ember 810 munkanap