A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 20. (Miskolc, 1982)

TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Kishonthy Zsolt: Ámos Imre „Háború" című festménye a Herman Ottó Múzeum képzőművészeti gyűjteményében

városka, tele készen megkomponált témákkal, öreg, szűk utcácskák, régi kapualjak, egy gyönyörű elhanyagolt romladozó templom, valami furcsa légkörrel telítik ezt a helyet."'' Kétségkívül nagy hatást gyakorolt Ámosra a város. Ezt jelzi későbbi, más városokban készített rajzain, festményein való megjelenése a szentendrei motívumoknak. Hozzá hasonlóan a Szentendrén dolgozó Barcsay Jenő, Vajda Lajos, Kornis Dezső, Paizs Goebel Jenő és a többiek művészetét is erőteljesen áthatotta a környezet. Ez a különleges valóság inspirálóan hatott a legkülönfélébb elvi alapokról induló művészekre. Nem elhanyagolható az a körülmény sem, hogy Szentendre lehetőséget adott a már válságosra forduló politikai légkör elől menekülő művészeknek a külvilágtól való viszonylagos elszigetelődésre, vagy legalábbis az elszigeteltség érzésére. Amikor azonban e — társadalmi, emberi problémákra érzékeny — művészek megpróbáltak hátat fordítani a valóságnak, hogy saját belső világukban tapogatózzanak, mégis koruk problémáit fejezik ki, lényegükben nagyon is megegyező világokat írva körül. ,,A hangsúlyozottan egyéni munkák és magatartások jobban hasonlítanak egymásra, mint azt a művészek nyilatkozataiból várnánk" — írja erről Hau'lisch Lenke.

0 Naplójegyzeteit olvasva kiderül, Arnos nem volt tudatában annak, hogy festészete milyen szervesen illeszkedik a szentendreiek művészetébe, melynek ő is egyik meghatározójává vált. Pedig a 30-as évek végétől, már felfedezhetők művészetében azok a tartalmi, formai elemek, a többiekhez hasonló látásmódra utaló jegyek, amelyek által kirajzolódik a csoportosulás arculata. A szentendreiek szubjektivizálódott tájábrázolása legfőbb jellemzője irányzatuknak. A táj — mint egy közvetítésre alkalmas közeg — a belső szorongások és víziók, egyéni problémák kivetítésének eszközeként nyer jelentőséget. (A 40-es évektől Ámosnál ez különös hangsúllyal érvényesül.) E tematikai rokonság mellett pedig olyan közös formai jellemzőket találunk, mint: az általában szűk tér kivágat, magasra emelt horizont (emiatt zsúfolt hatású képtér), a vonalak mint kompozíciós elemnek kitüntetett szerepe, a nem minden szentendreinél egyforma súllyal jelentkező, de egészében nagyon jellemző konstruktív hatású ábrázolásmód. Arnos — akitől pedig távol állt a konstruktív szemléletmód — valószínűleg festőbarátja, Vajda Lajos hatására él konstruktív jellegű elemekkel. Feltűnő, hogy festészetében ezek az elemek sosem veszítik él olyan mértékben anyagi mivoltukat, mint Vajdánál vagy Kornisnál. Inkább rejtve, organikus egységbe szervesen beépülve jelentkeznek művein. A Háború c. műve esetében is az épületmotívumok nem lépnek ki valós őszszefüggésükből (nem emelkednek levegőbe, nem fordulnak fejjel lefelé), de reális elrendezettségükben is alkalmassá válnak egy — zaklatott, feszült légkört árasztó — elvontabb, vonalakból felépülő struktúra hordozására. A vonalak mind kompozíciós elemként, mind a kifejezés eszközeként fontos szerep jut Amos művészetében. A 30-as évek végére az addig csak a formákat finoman körülfogó — legtöbbször azok színeihez moduláló — kontúr határozottá válik, néhol teljesen leszakadva a formáról, önálló életet él. (önarckép ravatalon, 1943; Szenvedő, 1942.) Közrejátszik ebben, hogy Arnos ez idő tájt egyre gyakrabban nyúl a tollhoz, e közvetlenebb, gyorsabb reagálást lehetővé tevő, egyszerűbben alkalmazható eszközhöz. A „Háború" hátterében levő házak foltjait vastag, sötét kontúrok tartják össze, e vonalak közt lüktet, vibrál a képfelület. A tónusban gazdag, apró ecsetvonásokból kibomló festői foltok és az ezeket elválasztó vonalak rajzi