A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 20. (Miskolc, 1982)

TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Kishonthy Zsolt: Ámos Imre „Háború" című festménye a Herman Ottó Múzeum képzőművészeti gyűjteményében

jellegének ellentéte tovább fokozza e zaklatott, bizonytalan érzetet keltő hatást. A ló szenvedését, kínjainak óriási gyötrelmét, szinte csak egyetlen — az állat gerincvonalán végigfutó, megdöbbentő kifejező erővel bíró — hullámvonalba sűríti Arnos. Az egész figura vonalas, már-már jelzésszerű megfogalmazásában a gesztusnak, a kifejező vonalnak meghatározó jelentősége van. A „nincs idő" sietőssége árad a kép rajzi részleteiből. Ám ez a sietség nem felületességet szül, ellenkezőleg, a túlfűtött lelkiállapot vízióit segíti felszínre törni, s az alkotás folyamatának expresszív felfokozottságát eredményezi. Minden bizonnyal a fronton átélt élmények elevenedhettek fel Ámosban •— talán egy téli estén tett séta alkalmával — az elétáruló, emlékeit felszabadító, szentendrei látvány hatására. A szűk utcák, az egymásnak boruló házak, rejtett zugok — mint korábban írja — „misztikus hangulata", megfelelhetett zaklatott lelkiállapotának, s asszociációkat indíthatott el benne. „A lefestett naturából vett motívumok csak arra szolgáljanak, hogy hozzájuk asszociálódva jelenjék meg a víziószerű látomás. Szerintem olyan képeké a jövő, amelyek nemcsak egy-egy lírai hangulatot, csendes mélázást keltenek a szemlélőben, hanem a motívumokkal való asszociálást és a víziószerűen felrakott képelemek révén a szemlélőkre szuggesztíven hatnak, s benne talán ugyanazokkal a motívumokkal összefüggő feszültséget, gondolkodásra késztető szellemi tevékenységet idéznek elő" — írja naplójába, még 1937-ben.

7 Jelen esetben a ló figurája az a „víziószerű képelem", mely átlényegíti az inspiráló, de itt már csak motívumként felhasznált városrésztletet is. A ló már a korábbi években is, több esetben feltűnt műveiben — főleg tusrajzaiban — hol pozitív, hol negatív jelentéssel felruházva, de a negatív szerepkörben is megmaradva eszközként használt, kiszolgáltatott, magatehetetlen lénynek. (Tetű. Sötét idők, Kendős nő lóval.) Az 1940-ben készült Sötét idők c. rajzán egy mindent elpusztító szörnyalak martailékaként, már mint az erőszakkal szembeni tehetetlenség, kiszolgáltatottság egyik szimbólumaként szerepel (megfogalmazásában szinte teljesen megegyezik a Háború c. kép lovával). Az Ukrán emlék (1943), a Kendős nő lóval (1940 k.) c. rajzain mint szelíd, kedves állat, a János jelenései c. sorozatán, pedig már az apokalipszis pusztító angyalaival jelenik meg.

s Ámos művészetében a ló szimbólumként való használatának okait kutatva, több összetevőre bukkanunk. Művészettörténeti előzmények, bibliai előképek és nem utolsósorban a munkaszolgálat alatt átélt közvetlen élmények befolyásolhatták, mikor a lovat víziós, szürreális elemként alkalmazta.'

1 Arnos ismerhette Delacroixnak, a Szépművészeti Múzeumban őrzött Vihartól megvadult ló c. kis ak varellj ét, ami éppen romantikus felfogása miatt közel állhatott hozzá. Ez azért sem elképzelhetetlen, mert Ámos kedvelte Delacroix művészetét, egyik fontos olvasmányaként jelölte meg Delacroix naplóját.Bár e kis képen a ló figurája nem válik szimbolikus jelentőségűvé, nemcsak puszta látványról van szó, az állat lényegi tulajdonságait (mint pl. érzékenység, félénkség, éppen amik majd alkalmassá teszik szimbolikus tartalom kifejezésére) ragadja meg Delacroix. Tornyai, a Bús magyar sors, önéletrajz c. képén már „Ady szimbolizmusával szól a nézőhöz: a napszítta tarlón komor, őszi lilába játszó délután, egy magányos gebe lógatja fejét, a reménytelenség, a kivertség megdöbbentő megelevenítése."

11 m