A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 20. (Miskolc, 1982)

TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Kishonthy Zsolt: Ámos Imre „Háború" című festménye a Herman Ottó Múzeum képzőművészeti gyűjteményében

Amos Imre „Háború" című festménye a Herman Ottó Múzeum képzőművészeti A mű keletkezésének évében, 1943-ban érkezett haza Arnos az addigi leghosszabb, s egyben legborzalmasabb munkaszolgálatáról. 14 hónapig volt távol otthonától, ez idő alatt átélte a néha már az abszurditásig fajuló lét megannyi borzaimát. A második magyar hadsereggel egyidőben vitték ki századát a keleti frontra. Ismertek azok a körülmények, amelyek közé e hadsereg került, s tudjuk, hogy a munkaszolgálatosok még ennél is kegyetlenebb elbánásban részesültek. Az 1943-as januári visszavonulás előtt a munkásszázadok parancsnokai megkapták az utasítást: ,.a munkaszolgálatosok megindulnak nyugat felé, de lehetőleg élve ne hozzanak vissza senkit".

1 Arnos — már hazafelé — kiütéses tífuszt kapott, ebből tüdőgyulladásba esett, s ezt esak csodával határos módon heverte ki legyengült szervezete. Ez időben már nem sok illúziója maradhatott a jövőt illetően, és mégis, gyermeki naivitással hitt abban, hogy ,,a népek belátják végül, hogy tönkremennek mind, és tönkretesznek mindent, ha abba nem hagyják hamarosan ezt a rettenetes pusztítást."- Népeket említett még ekkor is, nem véve észre, hogy a népek tehetnek legkevésbé e szörnyű háborúról. Nem sok minden állt távolabb Amostól, mint a politika. Szándékosan nem olvasta az újságok címlapjait, nem hallgatta a híreket, ily módon nem akart tudomásul venni a körülötte folyó őrült zűrzavarról. Nem lehetett kellő áttekintése e dolgokról, nem ismerhette fel a háború politikai, gazdasági mozgatórugóit, tehát végső soron megmagyarázható, anyagi mivoltát. Ezért is állt Arnos oly tehetetlenül a háborúval szemben: misztifikált földöntúli erőnek, kikerülhetetlen sorscsapásnak érezve azt. Művei — mint ahogy e Háború c. képe is —, ezért nem tiltakoznak tudatosan a borzalmak, az embertelenség ellen. Első látásra ezek „csak" jajkiáltások, a más nyelven beszélni már nem tudó, a bármi mást mondani már képtelen művész megnyilvánulásai. A Háború c. képe (o. v. 59X77 cm, j. j. 1.: Amos I. 1943) 1971-ben került gyűjteményünkbe. Anna Margittól, a művész özvegyétől vásárolta a múzeum. A kép előterében egy haláltusáját vívó ló leegyszerűsített, expresszív figurája határozza meg a kép tulajdonképpeni centrumát. Az állat feje leszegve, mellső lábaival már a földön fekszik, hátsó lábaival kapálva próbálja magát fönntartani. A képtér középső és hátsó részét jellegüket vesztett, összeboruló épületek töltik ki, jobb szélén házak, középen kis templom, a bal oldalon egy fölismerhetetlen funkciójú épülettömeg. A kép hátterében előtűnő égbolt piszkos szürkés masszája, egybeolvad az alatta levő hasonló tónusú foltokkal. A széteső formákat keretként összetartó vastag ultramarin kontúrok mellett hideg szürkék dominálnak, itt-ott villan elő melegebb okker vagy égő narancs. Az egész képfelületre jellemző a gyors, zaklatott ecsetkezelés, hol apró szálkás foltokat, hol sűrűn felkent lendületes vonalakat hagyva a vásznon.