A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 19. (Miskolc, 1981)

NÉPI MŰEMLÉKEK - Balassa M. Iván: A tájházak muzeológiai és műtárgyvédelmi kérdései

Belváros, vagy Mezőkövesd védett részének egyes, rendkívül szerény léptékű lakóházai lehetőséget nyújtanának a korszerű követelményeknek megfelelő lakások kialakítására. Ha kellően optimisták vagyunk, és bízunk benne, hogy a ma még akadályként felmerülő tudati tényezők — az, hogy pl. Hollókőn egyszerűen még anyagi segítséggel sem nagyon akarják korszerűsíteni régi házaikat — később nem hátráltatják a hasonló elképzelések megvalósítását, akkor is számolnunk kell azzal, hogy a védelem alatt álló házak egy részénél a korszerűsítés megoldhatatlan. Ekkor fel szokott egy másik lehetőség is merülni, a parasztházak nem állandó lakásul, hanem nyaralóként használata. Az ország egyes területein, ha nem is tömeges, de szám szerint jelentős a népi műemlékek ilyen hasznosítása. Ez tulajdonképpen szerencsés megoldás, mert az ideiglenes lakottság eleve nem követel meg olyan szintű belső átalakításokat, mint az állandó használat, emellett egy újabb társadalmi réteget lehet bekapcsolni a népi műemlékek fenntartói közé, kiknél a falusi lakossággal ellentétben a tudati tényezők éppen, hogy nem a műemlékvédelem ellen hatnak, hanem erőteljesen segítik ezt a munkát. De ennek is megvannak a korlátai, a Balaton környékén komoly jelentősége van, de nem hiszem, hogy Hollókőn, Szalafőn, Csongrádon vagy éppen Mezőkövesden belátható időn belül valós tényezőként számításba vehetnénk. Még akkor sem, ha bizonyos feltételek ezt egyébként lehetővé tennék, például Csongrádon a Tisza-parti ragyogó fürdési lehetőség, Mezőkövesden pedig a Zsóri-fürdő. Végeredményében oda kell jutnunk, hogy a legmegnyugtatóbb, ha az építmények valamilyen közösségi funkciót kapnak. Éppen a településszintű műemlékvédelem szolgáltat számos jó példát, közismert, hogy Hollókőn nemcsak turistaházakat, hanem postát, orvosi rendelőt, tisztasági fürdőt és öregek napközi otthonát is alakítottak ki parasztházakból, és jó példái vannak a vendéglátóipari hasznosításnak is. Ezeket a lehetőségeket kellene még tovább kutatnunk és szorgalmaznunk, hiszen az ilyen közösségi és kommunális funkciójú átértékelése az épületnek amellett, hogy közvetlenül is hatással van az adott település közösségére, a régi jobb megbecsülését, a műemlékvédelmi munka hatékonyabb támogatását is eredményezheti. Mégis, általánosságban nem ez a jellemző. A közösségi hasznosítás szinte mindig egyet jelent azzal, hogy az épületből múzeum lesz. Rendkívül nehéz pontosan megállapítani, hogy népi műemlékeink közül hány működik tájházként de számuk hozzávetőleg 90 lehet, s ez a szám szinte napról napra gyarapodik. A több mint ezerkétszáz műemléképülethez képest, ez nem is tűnik túl soknak, hiszen még egytizedüket sem éri el, de esetenként mégis irreálisan sok a tájház, s ez az állapot még csak a kezdet, mert a minisztertanácsi támogatás okozta fellendülés igazán a közeljövőben érezteti majd hatását. Még két, az előkészítés során felmerülő problémát kell érintenem, mert mindkettő olyan, hogy alapvetően meghatározza a tájház további sorsát. A tájházak tágabb összefüggésben, de akár egy-egy megye viszonylatában is sajátos, a történeti valóságnak nem éppen megfelelő képet mutatnak. Ez az a „betegség", melynek tünetei már a múlt század végén is jelentkeztek, amikor Jankó János arról panaszkodott, hogy a kéménytelen ház felállítását az Ezredéves Országos Kiállítás Néprajzi Falujában egy megye sem akarta vállalni. Vagyis, a tájházak társadalmi differenciáltságában mutatkozó egyoldalúságra gondolok. Itt, most csak egyetlen megyéből hozok példát: Békés megyében a békéscsabai, békési,