A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 19. (Miskolc, 1981)

NÉPI MŰEMLÉKEK - Balassa M. Iván: A tájházak muzeológiai és műtárgyvédelmi kérdései

szarvasi, tótkomlósi tájház mind ugyanannak a rétegnek, a módos parasztságnak a kultúráját mutatja be. Ahol megalapozott, hosszú távú tervek alapján létesülnek a tájházak, mint például Heves megyében, ez nem fordulhat elő, hiszen ott a megye lakosságának szinte minden társadalmi rétegét bemutatják a kisnemesektől a zsellérekig. Erre a kérdésre nagyon hasznos lenne, ha olyan megyékben is odafigyelnének, ahol a tájházak hálózata még a kialakulás, a tervezés szakaszában van. Mint már korábban utaltam rá, körülbelül 90 tájház működik ma az országban. Természetesen ezek egy része nem a szorosabb értelemben vett tájház, hanem irodalmi emlékhely, egyéb kiállításokkal kiegészített lakásbelső-, kiállítás stb. Tehát a szorosan értelmezett tájházak száma ennél kevesebb, ugyanakkor közülük körülbelül 14—15 nemzetiségi, ezen belül legmagasabb a szlovák tájházak száma, ilyen mintegy hét található az országban. A sajátos helyzet oka minden bizonnyal az, hogy a magyarországi délszlávok, németek, szlovákok és románok — nemzetiségi voltuk miatt is — tovább őrizték hagyományos népi kultúrájukat, mint a környezetükben élő magyarság, s így — mondjuk meg nyíltan —, könnyebb egy nemzetiségi tájházat berendezni, mint egy magyart. Emellett nyilvánvalóan hat az a közismert tény is, hogy a nemzetiségek mindig nagyobb intenzitással ápolják történeti és kulturális örökségüket, mint az őket körülvevő nemzet. Jól tudom, a kérdés rendkívül szerteágazó, sok elvi és ideológiai buktatót rejt magában, mégsem térhettem ki előle, mert amikor mi — sajátos módszerünkkel — a parasztság történetét írjuk, e területen is kötelez bennünket a valóság. Az eddigiekből is kitűnt, az előkészítő munkának ugyanolyan nagy a fontossága, mint a további teendőknek, s az itt elkövetett hibák a közvetlen muzeológiai és műtárgyvédelmi munkát is alapvetően meghatározhatják. Ezért szeretném ismételten hangsúlyozni annak fontosságát, hogy tájház létesítésébe csak átgondolt, minden összefüggésre kiterjedő elgondolások alapján szabad belekezdeni. Fokozottan érvényes ez a településszintű védelem során készülő tájházakra, hiszen itt egy helyen kell ezt az összetett problémát megoldani. A nehézségeket ez utóbbi esetben az is fokozza, hogy nagyjából azonos korú és azonos színvonalú épületek állnak rendelkezésre, tehát, ha több épületben múzeumot alakítunk ki, fokozott az ismétlődés veszélye. Erre a problémára az egyik legjobb példa Mezőkövesd. A védett és műemléki rekonstrukcióval helyreállított területen az épületállomány meglehetősen egységes, s ezekben készül a meglévő Kis Jankó Bori Ház mellett több tájház. Ilyen esetben a történetiség erőteljes érvényesítésével lehet a megoldást megtalálni. Mezőkövesdnek ez a része, s általában az egykori kétbeltelkes település lakómagja a múlt században korántsem volt olyan társadalmilag egységes, mint amilyenné a század végére, a XX. század elejére lett. A nagygazdák kiköltözése a kertekbe, és ami ezzel járt, a nagy méretű, íves-oszlopos tornácos gazdaházak megjelenése meglehetősen jól datálható, az 1870-es évek utánra tehető. Saját gyűjtéseim és az irodalmi leírások alapján is tutott, hogy ezt megelőzően a földdel rendelkező gazdák is a zugos, belső részen laktak, és a ma is látható, esetenként a védett területre eső épületek egy részét ők építették és lakták. Az 1870-es évektől kezdve, a kertekbe kiköltözésükkel párhuzamosan azután ezek a házak a földnélküli, summáscsaládok kezébe kerültek. Tehát itt már eleve adva van egy szétválasztási lehetőség, az egyik épületben meg lehetne kísérelni az 1870 S