A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 19. (Miskolc, 1981)

NÉPI MŰEMLÉKEK - Balassa M. Iván: A tájházak muzeológiai és műtárgyvédelmi kérdései

előtti nagygazda lakásbelsőt rekonstruálni. Tovább folytatva — a Kis Jankó Bori Házban látható berendezés csak az egyik stíluskorszakát jelenti a mezőkövesdi lakásbelsőknek, az első szoba nagyjából a XIX-XX. század fordulójának felel meg. Ezt azonban megelőzte egy, s legalább kettő követte, s ha ezeket is bemutatjuk, elkerülhető lenne, hogy nagyjából azonos épületekben szinte teljesen azonos berendezések készüljenek. És még egyre fölhívom a figyelmet — nem feltétlenül szükséges minden közösségi tulajdonba került épületből tájházat csinálni. Egy olyan terület, mint a mezőkövesdi rekonstrukcióé, föltétlenül megkövetel bizonyos egyéb funkciókat is, az oda látogató minden bizonnyal meginna valami frissítőt, egy kévét, vásárolna ajándéktárgyakat, s talán azt sem venné rossz néven, ha folklórbemutatókat láthatna ezen a területen, s sorolhatnám tovább. Ezekre a lehetőségekre és igényekre is gondolni kell, mikor megtervezzük egy műemléki terület rekonstrukciója során helyreállított épületek hasznosítását. Az épületek „műtárgyvédelme" Egy tájház létesítésének következő állomása az épület helyreállítása. Ez már szorosan is a muzeológiai és műtárgyvédelmi problémák körébe tartozik, hiszen, mint már utaltam rá, a tájházak esetében magának az épületnek legalább olyan nagy a jelentősége, mint a benne elhelyezett kiállításnak, esetünkben a lakásbelsőnek. A tájházak helyreállítási munkálatainál egyszerre vagyunk szerencsés, és nem éppen kedvező helyzetben. Elvileg e területen ugyanis minden rendben van, a létesítendő tájház az esetek túlnyomó többségében műemléknek van nyilvánítva, vagy azzá nyilvánítják, hogy tájház lehessen belőle. Megvásárlásához ugyanaz a szerv, mely a műemlékek területén hatósági jogkörrel bír, az Országos Műemléki Felügyelőség ad anyagi támogatást, tehát biztosított a szakmai felügyelet. Sajnos ez azonban sokszor csak elméleti lehetőség, a gyakorlat mást mutat. Nem ritka, hogy a gyorsabb lebonyolítás érdekében, amit általában a helyi szervek szorgalmaznak, eltekintenek a részletes helyreállítási terv készítésétől, és a kérdést úgynevezett művezetési szinten oldják meg, azaz az építés közben a helyszínen megbeszélik a helyreállítás módját, a felmerült problémák megoldását. Ez a megoldás gyakran oda vezet, hogy a művezetés után az illetékes szakember elmegy, a kivitelezők pedig folytatják a munkát a maguk elképzelése szerint. Arról nem is beszélve, hogy a felügyeleti hatóság, az Országos Műemléki Felügyelőség nem rendelkezik olyan személyi állománnyal, hogy mindig és mindenhol ott lehessen, s ennek következtében még tágabb tere nyílik a helyi barkácsolásnak. Sokszor maguk a helyreállítási tervek kifogásolhatók. Ilyen esetekben a leggyakoribb hiba, hogy csak építészek készítették, akik a maguk szakterületén nyilvánvalóan a legjobbat nyújtják, de legalább annyira nyilvánvaló, hogy bizonyos kérdésekben nem lehetnek olyan tájékozottak, mint a népi építészettel foglalkozó etnográfus. Saját tapasztalatomból idézem erre a bakonybéli Szabadtéri Néprajzi Múzeum épületének példáját. A tájház kiviteli terve már elkészült, és én a munkába csak mint a berendezés készítője kapcsolódtam be. Nyilvánvaló, hogy érdeklődtem az épület története iránt, hiszen ennek ismerete nélkül nem lehet bérenti