A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 18. (Miskolc, 1980)

Néprajzi közlemények - Petercsák Tivadar: A Taktaköz kutatása és néprajzi sajátosságai

megszűnése után is a lakóháztól külön építették. A tüzelő.s ólak nyílt padlásterűek, mindkél végén farazatos tetejűek voltak. A takarmánynövények számára faoszlopos, szelemenes tetőzetű, sövény- vagy nádfalazatú tárolóhelyeket építettek. Tiszaladányban régebben a lakóházak — utóbb csak az istállók — padlását fűzfavesszőből fonták, sárral letapasztották, majd 20—30 cm vastagságban szalmával, vagy száraz földdel borították, hogy szigeteljen. Taktaszada építkezése némiképpen eltér a szomszéd községekétől, és sok rokonságot mutat az északi háztípussal. Ennek részletes vizsgálata a jövő feladata. Itt ritkább a csonkakontyos fedél, túlsúlyban a deszka oromfalas tetőszékek látszanak, hátul teljesen lekontyolt megoldással. A Tatkaköz népi építkezésének részletei, az építkezés technikájának módjai további kutatásokat igényelnek. A taktaközi községek lakóinak életmódját a múlt század második felében és a századfordulón végzett lecsapolások, folyószabályozások előtt a vízi világ határozta meg. A takták tele voltak vízzel, náddal, sással és gyékénnyel, a lapályokon nagy kiterjedésű rétek húzódtak. Szántóföldi művelésre a lankás domboldalak szolgáltak. A lakosság a földmüvelés mellett állattartással, elsősorban sertés- és juhtartással foglalkozott, de mind a szántóföldek művelésében, mind a lakosság élelmezésében fontos szerepe volt a szarvasmarha-tenyésztésnek. A 18. században Taktabájon és Tiszaladányban kétnyomásban művelték a földeket, Taktaharkányban viszont már háromnyomásban termelték a gabonát, árpát, zabot és kukoricát. A vízi világ, a mocsaras állóvizek, nádasok fontos szerepet töltöttek be a taktaközi nép építkezésében, táplálkozásában. A halászat-pákászat mindennapi szükségletet elégített ki. A Tiszában és a takták széles morotváiban bőségesen tenyészett a harcsa, kecsege, süllő, csuka, ponty, keszeg, kárász, durbincs, compó és egyéb halfele. A halászok ladikra] halásztak a 80—100 méter hosszú kerítőhálóvíú vagy gyalomhálóval, de használták az emelőhálót, dobóhálót és a verselynek nevezett varsát is. A nem hivatásos halászok inkább a sekélyebb állóvizeket kedvelték, ahol ún. leszi-veszi hálókkal, lészákkal, vesszőből készült tapogatókká] fogták a halat. Különösen a szegényebb családok élelmezésében volt jelentős évszázadokon keresztül az állóvizekben halászott csík. Csíkfogó kassal fogták, a fejét levágva és megtisztítva, káposzafélében megfőzve vagy olajban kisütve fogyasztották. Az idősebbek arra is emlékeznek, hogy a télen jég alól fogott csíkot vizeshordókba rakva szállították messzi városok piacaira. Az állóvizek felszínén hatalmas összefüggő mezőt alkot a tüskés súlyom, melyet sokféleképpen hasznosított a taktaközi nép. Megfőzve levált a tüskés héj és fogyasztható volt a súlyomból. A szomszédos városok piacain csemegeként értékesítették is. Táplálkozáson kívül gyógyításra is használták a sulymot, de jelentős takarmánynak számított a sertéstenyésztésben. A Taktaközben ugyanazt a szerepet töltötte be a súlyom, mint erdős vidéken a makk, A Tisza és a Takt a menti füzesek vesszőiből fonták a különböző méretű kosarakat, szekérkasokat, gyékényből a kenyérsütő szakajtókat, tojástartó kasokat, melyeket az alföldi és hegyaljai piacokra, vásárokra hordva értékesítettek is. A kosárfonásnak és általában a fűzfavessző feldolgozásának máig élő nagy hagyományai vannak Tiszaladányban. Az elzárt, önellátó paraszti gazdaságok maradványaként a taktaközi aszszonyok még a két világháború között is maguk fonták, szőtték a család ruházatát. A kenderföldek a faluhoz közel, a vetésforgón kívül estek. A kender nyűvésében az egész család, még a férfiak is részt vettek, a további munka