A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 18. (Miskolc, 1980)

Néprajzi közlemények - Petercsák Tivadar: A Taktaköz kutatása és néprajzi sajátosságai

azonban már az asszonyok feladata volt. Az áztatás már az 1930-as, 40-es években nagy gondot jelentett. Az áztatóhelyek hiányával magyarázzák a kender termesztésének gyors megszűnését. A kender törése a maguk készítette egy nyelvű törő tilón történt, majd a mesteremberektől vásárolt két nyelvű simító tilón dolgozták fel. Esős időben ritkán a „kemencéből" is törték a kendert. A Taktaközben régen sem dörzsöltek lábbal, az ún. kallantyúban puhították a kendert, mely egyúttal a fiatalság társas szórakozási alkalma is volt. A múlt század végén és a századfordulón a fél talpú és egyszárú ún. csődörguzsalyt a kétrészes és két talpú, illetve a kerekes guzsalyok váltották fel. A múlt század közepén, második felében még a ház falán, az elejétől a végéig vetették jel a fonalat. A szövés eszköze a szarudnak nevezett szövőszék. A szapulás mellett a fonalfehérítés sajátos módja volt a Taktaközben, amikor a behamuzott fonalat vizes zsákba rakták és meleg kemencében vagy a trágyadombban ásott gödörbe tették, és egy napig benne tartva gyakran meglocsolták, így szép sárga lett a fonal. K. Kovács László 1941-es tanulmányában azt állítja, hogy fonóházak nem voltak a Taktaközben. Lajos Árpád újabb kutatásai szerint, azonban a 19—20. század fordulójáig külön voltak lányos jonóházak és asszonyjonók, illetve vegyes jonóházak, azóta inkább a sorrajáró jonók terjedtek el. A taktaközi fonók népszokásait, folklórját kevésbé ismerjük, bár, vannak értékes adatok a leányjátékokról és a dallamos párbeszédű párosító játékokról. A századfordulón, a lecsapolások után, jelentősen megnőttek a szántóföldi művelésre alkalmas területek. Azonban ezek is a Taktaköz földbirtokos családjainak — Pataiak, Andrássiak, Szirmaiak, Harkányiak — vagyonát gyarapították. A lakosság nagy része továbbra is néhány hold földjén tengődött, vagy napszámosként dolgozott az uradalmakban. A felszabadulás után, a volt nincstelenek között kiosztották a nagybirtokosok földjeit, az 1950-es években pedig sorra megalakultak a termelőszövetkezetek. Nagyszámú munkaerőt foglalkoztat a Szerencsi Cukor- és Csokoládégyár. de a férfiak közül sokan járnak a miskolci nagyüzemekbe is. A gazdasági fejlődés és az ezzel járó társadalmi átalakulás hatására az utóbbi 20 évben sorra eltűntek a régi népélet tárgyi emlékei. Az idősebbek emlékezetében azonban élnek még a szellemi hagyományok, a hiedelmek, mondák és szokások. Ezt igazolják Szabó Lajos kutatásai és megjelent mondagyűjteménye is. A Taktaköz mondakincse tükrözi a nép elképzeléseit a betyárokról, a rontó boszorkányokról, a tudós garabonciásokról, a gyógyító pásztorokról, a szerelmi varázslásról. A kizsákmányolt nép a mondákban kapja meg a társadalmi igazságszolgáltatást. A vidék történelmi mondái a tatárjáráshoz, Mátyás király személyéhez, a török hódoltság korához és a Rákcózi-szabadságharchoz fűződnek. A helytörténeti mondák az egyes falvak, illetve határrészek eredetét, nevezetes helyeit magyarázzák, ahogy az a nép képzeletvilágában él századok óta. A taktaközi népszokások közül kiemelésre érdemes a pásztorok szilveszteresti köszöntője és az uradalmi cselédek, alkalmazottak újévet üdvözlő, hangos ostorpattogtatással kísért nyájjordítása. A szerencsi múzeum, mint a megyei múzeumi szervezet tájmúzeuma, kiemelt feladatának tekinti a Taktaköz tárgyi emlékeinek összegyűjtését, illetve az anyagi, szellemi és szociális kultúra sajátosságainak feldolgozását. A terület jellegéből adódóan sürgető feladataink közé tartozik a régi halász-pákász életmód kutatása: pl. a lápi gyűjtögetés, a Tiszán és az állóvizeken folytatott