A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 18. (Miskolc, 1980)

Szlovákiai téka - Czajkowski, Jerzy: Budownictwo ludowe Podkarpacia (Dám László)

Sanok lankás dombvidéke kiváló talajadottságokkal rendelkezik, s így az első lengyel és német telepesek a XV. században ezen a területen jelentek meg. A Beszkidek lassú benépesülése a XV—XVI. században indult meg, a nyelvi és etnikai szempontból korántsem egységes vlah vándorpásztorok betelepülésével. A vidék lassú benépesülésének folyamata tulajdonképpen a II. világháborúig tartott. A különböző eredetű etnikai elemek összeötvöződése révén alakultak ki a tájegység jellegzetes etnikai csoportjai, mindenekelőtt a bojkok és lemákok, valamint a földművelő, ún. dolinianiak. Az egyes csoportok közötti különbségek nemcsak a nyelvben és a viseletben szembetűnőek, hanem a települések formájában, valamint az építkezés- és lakáskultúrában is. A Beszkidek területét eredetileg a szórványtelepülések jellemezték, amfelyek azonban az évszázadok során a lakosság számának növekedésével és a birtokok elaprózódása révén besűrűsödéssel napjainkra laza soros-utcás településekké fejlődtek. Ezzel szemben a dombvidéki területeket a sorfalu jellemzi. Az építészeti kép változatos formavilágának bemutatását a szerző a szakrális és ipari építmények bemutatásával kezdi. A csaknem minden faluban fellelhető fatemplomok a magas szintű lengyel faépítészet emlékei, a köztük mutatkozó különbségek azonban nem a táji, etnikai tagolódás eredménye, hanem az építészeti stílusok hatásának köszönhető. A vízi és szélmalmok azonban már a táji tagolódás jó kifejezői. A nagy esésű és bő vizű hegyi patakok elsősorban a vízimalmok építésére nyújtottak lehetőséget, míg a vizsgált terület északi részén a XIX. században a különböző típusú szélmalmok terjedtek el. A telekbeépítési formákat tekintve bojk és lemák területeken igen korán általánossá vált a lakóház és a gazdasági építmények egy tető alá való építése, ami azt jelenti, hogy a házhoz közvetlenül kapcsolódik az istálló, kamra és csűr is. Ma már hasonló a helyzet a sík- és dombvidéki területeken is, itt azonban korábban a több épületből álló telkek voltak jellemzőek, az egy tető alá való építés a XIX. század folyamán terjedt el nagyobb mértékben. A gazdasági és társadalmi tényezők területi eltéréseiből fakadóan igen változatos formákat mutat a lakóházak alaprajzi tagolódása. A legprimitívebb házak csak egy szobából (izba) és pitvarból (sien) álltak, de előfordultak pitvar + szoba + kamra (komora) tagolódásúak is. A múlt században nem volt ritka, hogy a kamra helyett istálló (stajnia) csatlakozott a pitvarhoz, s a két helyiség bejárata is közös volt. Gorlice és Jaslo környékén még a szoba is az állattartás érdekeit szolgálta. Az egyik sarokban itt tartották a teheneket, m ig a pitvarban az ökröket és a lovakat. Az egysoros elrendezés mellett általános gyakorlat a lakóházak kétsoros beosztási rendje is. Gyakori, hogy a szobát keresztben leválasztva alakítják ki a második lakóhelyiséget, vagy így alakítják ki az istállót, amelyet a kamrából rekesztenek el. A lakáskultúra fejlődésével a gazdagabb parasztok körében már a múlt század végén kialakult a konyha (kuchina) is, amit szintén a kamrából rekesztettek el. Ilyen kétsoros lakóházak jellemzik Pogórze egész területét, Sanok és Lesko déli körzeteit, valamint a Közép-Beszkidekben a Ropa és Jasiolka folyók közötti területet. Figyelemre méltó, hogy a kéksoros elrendezés gyakoribb mint az egysoros, s az előbbinek egészen a XVII, századig kimutatható előzményei vannak. A gyakrar. oszlopsorral is ellátott tornácok elterjedése a múlt század végén indult meg, elsősorban a Strzyzów, Brzozów és Sanok környéki falvakban. A iakóház egyetlen tüzelőberendezése a belső fűtésű, agyagból, fából, veszszőből készült, hasáb alakú szobai kemence volt, mely sokáig semmiféle füstelvezető szerkezettel nem rendelkezett. Az utóbbi száz évben terjedt csak el