A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 18. (Miskolc, 1980)

Néprajzi közlemények - Niedermüller Péter: Adatok Rudabányácska településtörténetéhez

Erdőbénye. ez azonban az egészhez viszonyítva szintén lényegtelen.) Hasonló a kép, ha azokat a községeket tekintjük át. amelyekkel a rudabányácskaiak házassági kapcsolatban álltak. A mellékelt táblázatok közül az 1. azoknak a településeknek az etnikai viszonyait mutatja be, ahonnan a rudabányácskai lakosság kisebbik része származott. A 2. táblázat pedig azoknak a falvaknak az etnikai összetételét rögzíti, amelyekkel házassági kapcsolatban álltak. Ezek a táblázatok nem a felmerülő problémák megoldásában jelentenek segítséget, hanem még inkább kihangsúlyozzák az előbbiekben említett tényt, a szlovák— ukrán együttélést. A táblázatok adatai szerint, az említett falvakban a 19. század első felében az ukránok, a második felében pedig már a szlovákok voltak túlsúlyban. A korábbiakban már láttuk, hogy ugyanilyen irányú folyamat zajlott le Rudabányácskán is, tehát újra egy általánosabb jellegű eseménnyel állunk szemben. .Ez a tény, több mint valószínű, a szlovák—ukrán nyelvhatár keletebbre tolódásával magyarázható. Érdemes néhány szót szólni a település családnévanyagáról, noha ez sem képes egyértelműen eldönteni Rudabányácska etnikai hovatartozását. A 19. század első felében a leggyakoribb családnevek a következők voltak:

lj Hurnyik, Ruszinko, Kurito, Vaskó, Kmeckor, Krucsko, Kávésak, Matyej, Franko, Hrota. A század második felében pedig a Nalyesnyik, Gocsik, Maszkaly, Nicsko, Mirro, Hrinko, Hrubi, Jurko, Purera, Sajranko, Baranyák, Hyko, Valyko, Zvolenszki, Hara családnevek voltak a leggyakoribbak. Ezek közül ma már csak néhány él a faluban (pl. Ruszinko, Vaskó, Matyej, Nalesnyik, Sajranko). Látható, hogy a családnevek egyértelműen bizonyítják a település lakosságának szláv eredetét, ennél többet azonban csak egy tüzetes névtani elemzés után mondhatnánk. A szlovák és kárpátukrán etnikum szétválasztásához a mai lakosság etnikai tudata sem szolgáltat elégséges adatokat, noha néhány érdekes mozzanatra érdemes felhívni a figyelmet. A rudabányácskaiak magukat „tótoknak" nevezik, amely elnevezés nyelvhasználatukban nem egyezik meg a szlovákkal. Egyik adatközlőm a következőket mondta erről: „Hát ez olyan lopott nyelv az a mienk. Mert vannak olyan, hogy a fejszére azt mondja balta, hát az ugye balta. Aztán megint azt mondja a kaszára kosa. Aztán a kalapra is azt mondja kalap. Ez se nem szlovák, nem rutén. Itt van Széphalom, azok is olyanok voltak, aztán ott van Mikóháza, Felsőregmec. Már Alsóregmec, mert Felsőregmec magyar volt, magyarul beszéltek, de Alsóregmec olyan, mint mink is. Mikóháza is, már ott van Pálháza, az már magyar. És ott van Filkeháza, Hollóháza, aztán ott van Füzér, ezek már úgy beszéltek, épp mint mi. A viselet is olyan volt, mint nálunk, mert nálunk ezelőtt olyan szélesen jártak".

10 Ez a viszonylag hosszabb idézet egyrészt szemléletesen mutatja, hogy maguk a helybeliek is mennyire bizonytalanok etnikai hovatartozásukat illetően, másrészt pedig azt is igazolja, hogy nem tettek lényegi különbséget a szomszédos szlovák és kárpátukrán lakosság között. Igaz, a gyűjtés során másmilyen megnyilatkozással is találkoztunk. Egy másik adatközlő szerint: Széphalmon „valamikor olyasfélék voltak, mint mink. De már a pálháziak azok magyarok. Azokon túl meg már szlovákul beszélnek".

17 Ez a megjegyzés nyilván a nagyhutai, kishutái, vágáshutái szlovákokra vonatkozik. A szlovákoktól való elhatárolódásnak ezt a határozottságát azonban kivételnek kell tekinteni, mert a megkérdezettek legnagyobb része nem választotta egyértelműen külön a szlovák és ukrán népességet; önmagukkal kapcsolatban pedig mindig a keveredettséget hangsúlyozták.