A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 17. (Miskolc, 1978-1979)

Történeti közlemények - Sonkoly Endre: Emlékem Rudnay Gyuláról

Ugyancsak azon a tanyán meghalt András bácsi kisebbik legényfia, gyászba borult a ház. Az első szobában feküdt a halott nyitott koporsóban, felravatalozva. Édesanyja halkan zokogott. A másik oldalon András bácsi és a nagyobbik fia ült a koporsó mellett. Szomorúan, de nem sírtak. Az apán látszott a mély bánat. Lehajtotta fejét és ujjai közt morzsolgatta a szemfedő csücskét. Közben ki-ki ment és a pitvar ajtajából — szemeit jobb kezével beárnyalva — némán kémlelte a távoli pusztaságot. Ezt többször megismételte, majd egyszer az ajtóból halkan beszólt: „Jönnek!" Intett a fiának, aki követte. Apja az istálló felé tartott. Beléptek. A marhák feküdtek a friss almon és kérődztek. Megálltak. „Ezek nem tudják, hogy meghalt a fiam." Itt könny szökött a szemébe. Aztán sorra költögette fel a növendék marhákat. Tapogatta, nézegette őket, aztán továbbment. Felköltött ismét egyet, farát megveregette, farkát meghúzta, hátát végigcirógatta, aztán a fia felé fordult. „Talán ezt." Most a fiú szólt. „Édesapám, inkább ezt a hitványabbat." Az apja indulatba jött. „Te vagy hitvány, te haszontalan ember!" Sajnálod a halott öcsédtől? Hiszen itt már minden a tied! Ez az ő utolsó egyetlen öröksége!" És levágták a legszebb növendék marhát a halotti torra. Telve volt Gyula ilyen megfigyelésekkel és mindenki szerette őt, akivel csak egyszer is beszélt. Azért utazott annyit, azért volt oly mozgékony, hogy megfigyeléseket tehessen, típusokat gyűjthessen, népszokásokat ismerhessen meg, mert a figyelme mindenkire kiterjedő volt és az életnek legkisebb jelentőségű részét is élénken megfigyelte, hogy később megfestendő képein pontosan adhassa vissza azokat. A másik bátyám, Sonkoly Béla 1903-ban Giczén református tanító volt. Fiatal, 21 éves, nőtlen. Mindig pályatévesztettnek érezte magát. Virtuóz hegedűs és kitűnő rajzoló volt. A festőművészet és a zene érdekelte mindig a legjobban. Ügy érezte, hogy a falu lezárt előtte minden fejlődési lehetőséget. 1903 június közepén két gyerek egy férfit vezetett be hozzá. Az idegen Rudnay Gyula festőművész volt, aki azzal mutatkozott be, hogy felkapta a bátyám hegedűjét a Liszt Ferenc korabeli zongoráról és lenyűgözően eljátszotta rajta Rákóczi kesergőjét. Ezután bemutatkoztak és a bátyám megcsókolta vendégét. Mikor megtudta, hogy festőművész és nyárra itt akar maradni, öröme határtalan volt és ajánlatot tett Rudnaynak, hogy lakását szívesen megosztja vele és ellátásáról is gondoskodni fog. Rudnay az ajánlatot elfogadta. Így kezdődött az a barátság, mely bátyám és Rudnay között testvéri, őszinte, meleg, sírigtartó volt. Rudnay nemcsak ezt a nyarat, de az 1904—05. évet is őszig a bátyám vendégeként a giczei református tanítólakban töltötte. A lakberendezés igen egyszerű volt. Mindössze egy X-lábú asztalból, egy székből és egy régi Lisztkorabeli zongorából állott. Rudnay az ágyban, bátyám a zongora tetején aludt. Szüleim 2 km-re laktak Giczétől. Gömörnánáson (Nasztraj), ahol apám szintén tanító volt. Rudnayt a szüleim is nagyon szerették. Elvük volt: „Fiam, akiket ti szerettek, azokat mi is szeretjük és örömmel vendégül látjuk." Nyári vakációban az iskola tágas tantermét műteremnek rendezték be. Ott terveztek, dolgoztak. Természetesen bohémtanya volt az, munka közben a dal, a hegedű hangja sokszor felcsendült. Ha jól emlékszem, Rudnay első olajfestménye Giczén egy portré volt. A helybeli jegyző, Márkus Dénes apját kellett fénykép után lefesteni. Rud-