A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 17. (Miskolc, 1978-1979)

Történeti közlemények - Sonkoly Endre: Emlékem Rudnay Gyuláról

mentem Szendrőbül, valamint Gombos Miksa és a Plébános, ki szüntelen vigasztalta a népet, és ápolgatta a betegeket, valamint mások is szívesek voltak a Szegények felsegéllésében." Kovássy Zoltán Emlékem Rudnay Gyuláról Rudnay Gyula festőművésszel 1903. júniusában ismerkedtem meg, akivel később, 1911-ben rokonsági viszonyba is kerültem, mert Barna bátyám gömörnánási tanító, 1911-ben Rudnay Margitot, Gyula testvérhúgát vette el feleségül. 1903-ban én még alig 17 éves kamasz ifjú voltam, elsőéves tanítónövendék a losonci preparandiában. Ma már 80 éves vagyok, sok mindenre emlékszem még, de nagyon sokat el is felejtettem már. Különösen dátumaim már nem egészen megbízhatóak a legszorosabb pontosságot tekintve. Mikor családunk Rudnayt megismerte, a művész még csak 25 éves volt, de már megjárta Nagybányát, Münchent, Rómát, Párizst, ahol tanulmányokat végzett. Mint festőnek, országos neve még nem volt, de kisebb műveivel már akkor is mutogatta oroszlánkarmait. Már abban az időben is jeles művész, nagy műveltségű ember, igazi europer volt. Modora elragadó, öltözete kifogástalan, figyelmessége utolérhetetlen, magyarsága lángoló, szociális érzéke határtalan. A rászorulóknak még az ingét is odaadta. Például: Jósván megismert egy operaénekesnőt, aki otthagyta pályáját, mert hangja meghibázott. Akkor egy női zenekar élén állott. Hogy az elzülléstől megmentse, anyagilag rendszeresen támogatta és később házvezetőnőül magához vette. Remek hegedűs, kitűnő előadó is volt, zenében, versben, vagy prózai szövegmondásban. Tematikailag is igen gazdag lélek. De tisztán csak magyar témák foglalkoztatták. Szíve-lelke teljesen a magyar nép felé vonzotta, különösen a pásztorvilág, a paraszt emberek élete érdekelte. Sokat is tartózkodott közöttük és szeretettel figyelte őket. Saját szájából hallottam a következő két esetet: Egyszer egy alföldi tanyán nyaraltam és festegettem. Hirtelen Pestre kellett utaznom. Az állomás jó lovakkal is legalább 2 órai járásra volt. A szorgos időben — habár kocsi akadt (egy trágyás szekér), ló is — csak éppen kocsis nem. Végül utánjárás után András bácsi vállalta a kocsisságot, a lovak tulajdonosa. Féltem, hogy lekésem a pesti gyorsvonatot. Trükkhöz folyamodtam és elkezdtem dicsérni a lovakat. „Ejnye, de jó ez a pej." „Repül, mint a madár." András bácsi csak hallgatott, de az ostora nyelével gyengéden biztatni kezdte a lovakat. Be is értünk az állomásra idejében. 2 óráig tartott az út. Mikor befordultunk az állomás udvarára, András bácsi felém fordult és természetes nyugodtsággal mondta: „Jobb ez a sárga!".