A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 17. (Miskolc, 1978-1979)

Szlovákiai téka - Mórocz Károly—Ág Tibor: Kodály Zoltán nyomában (Barna Gábor)

ládákat és a népdalokat bemutató első két fejezet (9—101. oldal). Néhány szép klasszikus ballada mellett a közölt mátyusföldi anyagban inkább az új stílusú balladák találhatók meg. Népszerűek azon a vidéken is a betyárballadák. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy semmi sem indokolta itt más, távoli vidékről származó ballada közlését a két népszerű betyárról: Bogár Imréről (27) és a Rózsa Sándorról (31) ismert történet kiadását. Mindkettő a nagykőrösi tanyavilágból származik. A közölt 59 balladát, ill. balladaváltozatot 40 népdal követi (105—143. oldal). Többségük új stílusú magyar népdal. A régi stílus képviselői csaknem teljes mértékben hiányoznak, hangsúlyozza bevezető soraiban Mórocz Károly. Ennek okát a Bécshez és Pozsonyhoz való közelségben, a polgáriasodás és a technikai civilizáció múlt század végi hatásában látja. Ez eredményezhette a műdalok, a magyar nóta rendkívüli népszerűségét, amelyet a közölt műdalok, „elnépiesedett műdalok" is mutatnak. Ugyanakkor nagyon helyesen utal arra is Mórocz Károly, hogy egy-egy daltípus Galánta környéki előfordulása kapcsolatba hozható nagyarányú gazdasági vagy nem gazdasági jellegű migrációval. Egy-egy dalnál pedig a szlovák, a német és a morva népzenével való találkozást is lemérni véli. Külön fejezetben (147—155. oldal) találunk néhány munkásdalt, amelyek azonban ismert dallamok, ill. dalszövegek aktualizált változatai. Figyelemre méltó azonban, hogy a nemeskosuti sortűznek és a két háború közötti mozgalmi életnek itt is lecsapódott az emléke. A következő rövid fejezet (159—172. oldal) a gyermekfolklórból ad rövid válogatást, az altatódaloktól a kiolvasó versekig, s megismerhetünk néhány szép énekes-táncos gyermekjáték-változatot is. A hangszeres népzenét a Mátyusföldi dudások című fejezet idézi (175— 180. oldal). A dudálás, a dudaszóra táncolás emlékeinek, alkalmainak rövid leírása után hét dudanótát közölnek a szerkesztők. Megtudhatjuk, hogy — bár a mátyusföldi és csallóközi mulatságokon a dudaszó még a századfordulón is gyakran felhangzott —, az első világháború után nagyon gyorsan kikopott a hangszer használata a gyakorlatból. A vidék népszokásait sajnos csak a lakodalmi vőfélyrigmusok és a vágfarkasdi farsangi tuskóhúzás képviseli (183—209. oldal). Ez utóbbi leírása példaszerű. Rövid összefoglalót olvashatunk ugyan a téli ünnepkör elfeledett, vagy „pusztulóban levő" szokásairól, ám ezek csupán szűkszavú utalások. Remélhetőleg részletes lejegyzésük sem várat sokáig magára, amit akár egy hasonló könyv keretében is el tudunk képzelni. Hiszen fontos adatok, regösénekek nyomok találhatók a nádszegi cigányok karácsonyi mendikálásában, amelyet korábban nyilvánvalóan a magyar lakosság is gyakorolt. Várhatóan gazdag anyag rejlik a Mikulás- és Luca-napi alakoskodásokban is. S nem lenne szükségtelen a társas összejövetelek szokás- és játékanyagának, vagy akár a már ismert betlehemezés újabb változatainak közlése sem. Az utolsó fejezet (213—260. oldal) 13 népmesét tartalmaz. Kiválasztásukban a kötet összeállítóit elsősorban az vezérelte, hogy a ..mátyusföldi magyar népi epikában" fellelhető „sámánisztikus elemeket és egyéb hiedelmeket" is illusztrálják velük. Rövid — másfél oldalas — összefoglaló szól a vidék népművészetéről (261— 262. oldal). A Mátyusföld magyarlakta falvainak díszítőművészete eszerint