A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 17. (Miskolc, 1978-1979)

Néprajzi közlemények - Viga Gyula: Északkelet-magyarországi adatok a rákászathoz

állítja helyre 15 napon belül, jelenteni kell a főszolgabírónak, megbüntetése végett. Ha a szőlő területén levő utakon, az erdőben kitermelt fát szállítottak, az út használatáért, rongálásáért fizetni tartozott. így 1934-ben 18 pengőt fizettek a fizőlőhegyközségnek. Ezt az összeget a hidak és mellékének rendbetételére használták fel. 1943-ban úgy határoztak, hogy ha idegen a szőlőutat használja, 5 pengő bírságot fizet. 1947-ben úgy döntöttek, hogy az 1909. évben megállapított alapszabályzat továbbra is érvényben marad azzal a módosítással, hogy az abban megjelölt összegek forintban értendők. A közgyűlés 1955-ben utasította a szőlőpásztort, hogy akit Ragályra menet vagy jövet a szőlőúton megfog, köteles megzálogosítani, a zálogtárgyat bevinni a szőlőbírónak, aki azt 5 forint bírság ellenében adta ki. 1953-tól kezdődően a hegyközségnek korábban gyakorolt büntetés- és bírságkiszabás joga megszűnik. A szőlőpásztor már nem a szőlőbírónak, hanem a községi mezőőrnek volt köteles a kihágásokat jelenteni. Dobosy László Északkelet-magyarországi adatok a rákászathoz A rákászat hazánk vizeinek haszonvételében nem játszott meghatározó szerepet. Vannak ugyan történeti adataink, amelyek jelzik, hogy a rák előkelő helyet foglalt el a magyar konyha étrendjében, ez azonban elsősorban a rákhús ritka csemege voltára utal.

1 Néprajzi irodalmunk ritkán, főként a halászat kapcsán tesz említést a rákászairól. Ezekből az adatokból azonnal szembetűnik a fogásmód variációinak kis száma, s az eszközkészlet szegénysége, ami — archaikus vonásai mellett — ugyancsak ezen tevékenység alkalmi jellegét hangsúlyozza. A rákfogásnak kétféle módja választható el egymástól. A legelterjedtebb az állat kézzel való megfogása, s emellett az ország számos vidékén ismerik a rácsát, amely lényegében a rákfogás egyetlen eszköze.'

2 Ügy tűnik, hogy a rácsa használata a nagyobb folyóvizek, s tavak rákászatához kapcsolódott, s volumenében is jelentősebb munkamódra utal, mivel egy ember néha 8—25 rácsával dolgozott.

3 Ezzel szemben a kézzel való rákfogás a nem hivatásos halászok, ill. rákászok alkalmi munkamódja, s főleg az ország peremterületének hegyi patakjaihoz köthető, ahol viszonylag sekély, tiszta víz, s a köves meder nem tette szükségessé és lehetővé rácsa használatát. Összességében azonban még kevés adat áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy pontos képet rajzolhassunk rákászatunkról. Az alábbiakban Északkelet-Magyarország, elsősorban a mai Borsod-Abaúj-Zemplén megye területéről közlök — részben történeti, részben recens gyűjtésen alapuló — adatokat a rákászaira, ill. a rák felhasználására vonatkozóan.