A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 17. (Miskolc, 1978-1979)

Néprajzi közlemények - Vas Tibor: Gabonatárolók Tornaszentandráson

minden gabonatermelő vidéken szükség volt tárolóra. Tájanként, a helyi adottságoknak és szükségleteknek, a hagyományoknak és külső hatásoknak megfelelően, változatos típusok alakultak ki, melyek nagy részének ismertetése és elemzése már megtörtént.

2 A legkezdetlegesebb tárolási mód, a gabonásverem országszerte ismert volt. Dél-Dunántúlon a szántalpas hombárok, az Alföldön a boglya alakú gabonások, Nyugat-Magyarországon az emeletes kásték, a szatmári Erdőháton a favázas gabonatárolók terjedtek el. Épültek gabonatárolók borona-, kő-, agyagfallal hagyományos módon is, mint azt a tornaszentandrási épületek is példázzák, de ezek szakirodalmi feldolgozása hiányosabb. A tornaszentandrási épületek egyik sajátossága, hogy nemcsak gabona, hanem szalonna, és a disznóvágás húskészítményeinek tárolására is alkalmasak. Ez rokon vonás a nyugat-magyarországi kástékkal, de azoktól eltérően nem emeletesek és szerkezeti megoldásuk is más. Az épületek azonos alaprajzából, szerkezetéből és eltérő építési idejéből arra lehet következtetni, hogy kiforrott és elterjedt típus volt. A fellelhető példákon kívül, több hasonló is lehetett Tornaszentandráson, esetleg a szomszédos falvakban is ismerhették. Az előbbi feltevést az idősebb emberek emlékezete igazolja is. Az épülettípust az egész faluban kamrának, kamarának nevezik. Az időközben átalakult gazdálkodás következtében a gabonatároló tér lomtárrá változott, de az építmény padlása, mint élelemtároló, most is eredeti funkcióját tölti be. Talán ennek köszönhető, hogy az épülettípusból még ma is áll néhány. Először tekintsük át az épületek szerkezeti rendszerét. A falazatnak használt két anyag a fa — ez lehet a régebbi típus — és a kő. Egy-két gazdasági épületen kívül már nincs is boronafal a Bódva-völgyben. Tornaszentandráson csupán néhány csűr és a most tárgyalt kamrák őrzik az egykor elterjedt építésmódot. Ezek a boronafalak fecskefarkas csapolással, vagy zsilipeléssel (ravás, rovátékos fal) készültek. A kamráknál csak az előbbi szerkezetet alkalmazták.

:! A 19. században és a 20. század elején a területen a legelterjedtebb építőanyag a kő volt. Lakóépületekhez, gazdasági épületekhez egyaránt felhasználták a követ, mely olcsósága és korlátlan mennyisége miatt kiszorította a iát. A közeli hegyekből bőségesen beszerezhették. A palás szerkezetű követ természetes rétegződése szerint rakták, s kevés kötőanyaggal is tartós volt a fal (1. kép). 60—70 cm-es falvastagságra volt szükség, hogy az építmény kellő szilárdságú legyen és némileg védjen a hőmérsékletváltozásoktól is. Alapot, fundamentumot csak ritkán készítettek. A kész falat kívül-belül vakolták és meszelték. Különálló gazdasági épületek fala és a lakóház szomszéd porta felőli oldala általában csupaszon maradt. Hangsúlyosabb helyekre, így az utcai oromzatokra vakolatdíszítések kerültek, melyek falvanként más-más jelleget adnak a házaknak. Több előnye ellenére a kőfalú lakóházakat nem nagyon szerette a Bódvavölgy parasztsága. Ezt az építésmódot itt a szükségszerűség szülte, mivel a rossz hőtechnikai tulajdonságok miatt, ezek a lakások hidegek, nyirkosak voltak/

1 Mihelyt mód és lehetőség nyílott rá, más építőanyagot kerestek, így a századfordulótól egyre gyakoribbak a vályogházak. A közeli Komjátiban, ahol volt agyag, és a kőlelőhelyek távolabb voltak a falutól, a lakóházak túlnyomó többsége vályogból épült, a nem emberi tartózkodásra szánt épületek: ólak, istállók és kamrák azonban továbbra is kőből készültek.

5