A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 16. (Miskolc, 1977)

TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Szabadfalvi József: Herman Ottó Fiumében

— A tenger, felelt az uram. — Ilyen kicsi! kiáltám csalódottan. Azután még láttam egymás után vagy öt tengert — kanyargásnak közben, persze mindég ugyanazt — más-más oldalról és hovatovább kisebbnek találtam. Hanem a szine — az leírhatatlan és hasonlíthatatlan ! Sok hasonlatot olvastam róla, melyek után igyekeztem azt elképzelni, de magam előtt látva úgy találtam, hogy semmi hasonlat meg nem közeliti. Tenger szín. Ez az egyetlen találó meghatározás. A ki nem látta ne próbálja elképzelni, mert nem sikerül. A panoráma változik. Előbb kúszó hederák, aztán zöd gyep kis henczegö tusilágóktol sárgitva, majd virágzó lycium bokroktól övedzett olasz casák váltogatják egymást — végre oh, mily enyhülőt ennyi gyötrődés után — az első, virággal borított mandulafa. Utána egyre több gyümölcs fa, virágzása teljében. Szinte megsajnáltam őket az olasz módra lépcsőzetesen felszorított, a Karszttol nagy erőfeszítéssel kicsikart mesterséges termő talajban amint igyekeztek engem — csalódott délvidéki kirándulót a várt narancs—czitrom— olajberkekért jól rosszul kárpótolni. Hálás is vagyok ezért hozzájuk. Annyi bizonyos, hogy csattogó tél közepéből pár óra lefolyása alatt virágzó tavaszba jutni elég kellemes látvány még annak is, kinek megsarkantyúzott képzelötehetsége légből kapott tündérképeket előlegez, melyeknek beváltásával a való adós marad. No de adott helyettük egy várost. Azaz hogy adott két várost: a régi és új Fiumét, mindkettőben Bórát mely telemarokkal szórja a felkavart Karszt port féltett torkodba és tüdődbe. A „régi város" — hasonlatot, hálistennek tőlünk nem tudok venni — piszkos, szűk utczáival, melyekben a hosszú derekú, kurta nyakú házak oly közel nézik a farkas-szemet, hogy a lakók az utczán át egyik ablaktol a másikig kötelet vonva szárítgatják a ki — és ki nem mondható ruhadarabokat, udvarnak nyoma sem lévén — undort gerjesztő, helyenkint borzalmas szorongó határú, Pouson féle rémregényekre emlékeztető. Az „új város" — és most tessék nevetni — ujdonnát új modern palota soraival végtelennek tetsző deszkapalankjaival csöndes, néptelen utczáival engem Szegedre — a reconstruáltra — emlékeztet. Még a víz is úgy fekszik mellette, csak, az igaz, hogy a tengert még az én hajlékony phantáziámnak is nehéz — Tiszának nézni. Az alsóbb néposztály Fiúméban általánvéve szegényes, rongyos aszonynépe csúnya, gyermekei koravén, fakó ránczos képűek, minden idegenszerű jelleget nélkülözve, akár csak a mi nyomorult ferenczvárosi munkásaink legszegényebbjeinek családjait látnánk. Egyetlen szép nőt láttam — a dohánygyár munkásnöi közt, kinek festői, olaszos fejdísze s typicus déli arcza a rajta elszórt himlőnyomok daczára is megragadott. Dohánygyár, kőolaj gyár, gőzmalom, papírgyár mind igen szép, hasznos és tanulságos dolog annak a ki ért hozzá, s igy érdeklődik is. Reám mindez csak roppant dimenzióival hatott. Nem ezt kerestem én. Az ünnepélyességeket sem — azokat kerültem. Kerestem olyan természetet a milyet még nem láttam, a milyen nálunk nincs. No igaz, hogy abból is kaptam, hanem csak két tenyérnyit: Abbáziában és József föherczeg kertjében. Abbáziában szabadon tenyésző virágzó camélia bokrok, babér, oleander, cyprus, narancs, thuja és olaj ligetek árnyában sétáltunk, hűsöltünk, ott láttuk két izben is a bájos, fiatal, egyszerűségében oly hódító trónörököst a járó kelők közt igénytelenül elvegyülve.